NAGY VENDEL

Távolból

Bizony, az ember néha elmereng,
hová jutott, s  merre megy....
hallgatja a  távolodó neszeket,
messziről egy halkuló vonatfütty integet.
szürke falu ház falából
mely fehér volt egykoron,
tömzsi ablak  sárga fénye hívogat,
szemed előtt játszik kuszán kavargó színes csíkokat,
a  barna alkonyon.
gúnyos kacajjal hívogat.
koppannak  a zsaluk ütemre,
ha lenge szellő lengedez  velük játszadozva,
csillámlik benne a  gyertya fénye,
rásimulva rátelepül az üvegére.
felragyog előtted a  kép,
csipetnyi messzeség,
olyan bonyolult vagy ,
akár az ék.
távolból egy merész tivornya
emléke él még  benned,
utolsó vacsora gyanánt,
vágyaid már messzire járnak,
elindultak minden égtájba,
négy sarkába a  világnak,
az esthajnal csillaga,
vagy a  sarki fény
mutatja az égi utat.
egyre megy....
uccu fuss, kerítsd,
mint a  bogáncsos Puli,
ne a  távolból nézzél utána .
üvegesen bámulsz a  hunyorgó Holdra,
felocsúdva állsz, előtted a  nagy tó,
térdig a  hideg víz takar,
oktalanul belegázolva.
hogy kerültél ide?
kérdezed  tisztuló agygyal.
messziről egy kutyaugatás riasztva hallatszik,
ki az, és mit akar?
mint örök életjel  maraszt.
távolból az élet szava hallik,
mint megújuló tavaszi hajnal.
s  újra felkúszik az égre a  ragyogóan éltető NAP.

 
2017. június 22.