Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

csalfa vak remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának

Bókol untalan. -

Sima száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most mis belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárciszokkal

Végig ültetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim életéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt,

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híját esmértem

Örömimnek még;

Lilla szívét kértem

S megadá az ég.

Jaj de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zöld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Ó, csak Lillát hagytad volna,

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném

S a gyöngykoszorúkat

Nem irigyelném

Hagyj el , ó, Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem földbe vágy.

Nékem már a rét himetlen,

A mező kisült. –

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt. –

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!