Bélyeg a homlokon (irodalmi blog)




Elhatároztam levelet fogok írni. Mivel az azonnali döntések embere vagyok, el is kezdem, bár ehhez hozzátartozik, hogy az is rendszeres, mikor szétrágom az agyam, annyira tipródom egy aktuális döntésnél. Nah, ezek aztán tuti biztos elbaltázott dolgok. Én, mint az emberiség elsőszámú agymene tudom, hogy mindig az első döntés a jó, az igazi. És, hogy miért akarok levelet írni, milyen célból, mit akarok ezzel elérni, nem tudom.

Reggel olyan fáradt voltam, alig bírtam kimászni az ágyból. Majd egy órámba telt, míg összeraktam magam. Ez alatt értsd a megszokott napi, hajnalban végzett tevékenységeim (eddig kb. 10-15 percig tartott). Ráadásul kora hajnalban - még nagyon sötét volt - arra ébredtem, hogy szorít a mellkasom és furán érzem magam, nehezen visszaaludtam, majd rá félóra múlva megint ugyanez, csak most zsibbadt a karom kicsit. Helyből diagnosztizáltam, hogy biztos féloldali agyzsugorom lesz, infarktussal kombinálva. Ne tudd meg, mit éreztem. Azon harcoltam magammal, hogy el ne kapjon a pánik. Ijedtemben még a vandál nyuszogoknak is hagytam, hogy tovább rágcsáljanak, mert ezeknek foguk is van ám! Totál biztos mutánsok, mivel nem zizegnek az ember fülibe, hanem némán támadnak (még irányítószám sem volt a homlokukon, nem értem, hogy találtak rám!). Képzeld el, ahogy az előre tartott szigonyukkal - mint a „lopakodók” - és a vicsorgó pofájukból kilógó agyarral beindulnak. Rettenet! Csak azt veszi észre a gyanútlan ember, hogy folyik a vére és veszettül vakarja magán, amit épp elér. Nincs is jobb egy köröm alá szorult fél nyuszognál és a kaparászás egy idő után átcsap tantrikusan elhúzódó kéjérzetbe, mert annyira muszáj csinálni és olyan fájóan kellemes érzés, hogy az valami elmondhatatlan! Ha nem lennének ezek a vadállatok, nem tudnék témát találni a levélíráshoz?! Az biztos, hogy előbb-utóbb be fogják vetni őket harcászati céllal.

Most megint érzem ezt a markolászást a mellkasomban, persze tudom, hogy nem vagyok normális, hogy hallgatok róla, de tudni kell rólam, hogy anno hős pánikbetegként funkcionáltam hegyen-völgyön keresztül és kasul, ahol csak léteztem és éltem. Erről a korszakomról nem volt még módom élményt beszámolni, most is csak érintőlegesen tapogatnám meg a témát. Na szép, én és az érintőlegesség!

Történt egyszer, hogy egyik pillanatról a másikra elkezdtem úgy érezni, hogy nem éreztem magam, majd nagyon nem jól fértem el a bőrömben, fészkelődtem, mert másként voltam benne, mint addig. A megszokott eltűnt és a helyén nem volt komfort. A testrészeim elváltak tőlem és nem igazán akartak engedelmeskedni. Ha láttatni akarnám, talán a következőképp nézhettem ki. Önálló életre képtelen részekből összerakott komplexum, ami elkezd a középponttól távolodni és minden tagja magáénak akarja a vezérlőpultot. Káosz. A külvilágot se olyannak érzékeltem, mint addig. A tér és az idő összefolyt. Hát ez elég zagyvának tűnik így első olvasásra. Nekem is az volt átélnem. Ehhez hozzájárult még egy meghatározhatatlan rosszullét. Szédültem, a szívverésem mérhetetlen volt, szinte egybefolytak az ütések, a pulzusomat számláló ujjam meg, mintha morzézott volna a csuklómon. Megijedtem, halálfélelmem lett, amit addig sose tudtam milyen, de nem is ez volt a legrosszabb, hanem a kezelhetetlen fizikálisan érzett rosszullét, mert fájdalmam is volt. A mellkasom szét akart robbanni és a torkomban érzett szív eltorlaszolta az utat a levegő elől, fuldokoltam, a hányinger, a hascsikarás, a hirtelen vizelési inger jött rám szinte egyetlen másodpercben rám. Kapkodtam a levegőt és ez által – tudtam meg utólag – úm. oxigénmérgezést idéztem elő.
Orvosért imádkoztam és megkaptam. Megnyugtatott, hogy semmi különösebb gond nincs, csak egy kis pánikrosszullétem volt. Kaptam nyugodjleszurit, majd felírta ugyanezt tablettában és egy beutalót arra a helyre, aminek a falában állítólag mindenkinek van egy téglája, a psychiátriára.
Na szépen vagyok – gondoltam. Én és a diliház! Nekem biztos önálló osztályt fognak nyitni, természetesen külön személyzettel, mert kevesen tudják majd elviselni taplófalvi ijedelmét. Hogy őrült lennék?! – elgondolkodtató. Végül is ki nem az?! Aki mereven tagadja az agyi defektjét, biztos helyből flúgos. Én legalább nekifutottam és körbenyargaltam, majd ha akartam, ha nem, magamévá tettem e jelzőt.
Éljen a Szent Lükeség!

Persze visszaemlékezve nem egészen ilyen lazán fogadtam, rémülten és háborogva. Másnap ahelyett, hogy jelentkeztem volna a tudatosztályon, bementem dolgozni, de kora délután magasságában újra elkezdődött a rémálom. Akkor még nem sejtettem, milyen harc előtt állok.
Ahogy jött a rosszullét – a kolleganők, orvos kollega segítségével – el is múlt. Ő aztán határozottan átirányított az agysegítő osztályra. A kórházkertben szédelegve egy vaslépcsőn lehetett a legrövidebb úton eljutni oda. Felfelé menet megint rosszullét kerülgetett és alig vártam, hogy a korlátba kapaszkodva a legutolsó lépcsőfokot letudjam magam mögött. Az ottani személyzet kedves volt és a doki azonnal fogadott. Kérdés-felelet, ezek jegyzetelése és felajánlása a befekvésnek következett, amit elutasítottam. Visszafelé menet a lépcsőn detto előző történt. Mire leértem, a halálfélelem verejtékében úsztam.
Nap, mint nap dolgom volt az intézmény egész területén és emiatt a lépcsőt minimum kétszer igénybevettem. Talán a negyedik nap lehetett mikor feladtam, mert rájöttem ott a probléma forrása. A lépcsőn. Khm. De a lépcső mit ártott, árthat nekem?! – tettem fel a kérdést a sokadik rosszullétem alkalmával. Az okosok utólag megfogalmazták, hogy kivetítettem rá. De mit is?! Ennyi idő elteltével sem hiszem, hogy ez így volt. Ez azóta is fehér folt a számomra. Utána megtettem inkább négyszer annyi utat a munkám miatt, de nem léptem rá többé.
Lánykorom óta klausztrofóbiás vagyok (metró, lift – mindkettőbe beragadtam). De a lépcső az egy „szabad” helyszín.

Jó egy hónapig hol fenn, hol lenn voltam, aztán egyre többször voltam rosszul, már nem volt helyhez és időhöz köthető. Mindig a legváratlanabb helyzetekben kapott el. Nem volt nyugtom, állandóan attól féltem, na most jön! Elég hülyén hangzik, de mintha vártam volna, hogy megvívhassak és megmutathassam ki az erősebb a démon vagy én. Mindig ő győzött. Most már elfogadtam a felajánlott osztályos kezelést és alig vártam, hogy elkezdjék.

Elérkezett a téglám megismerésének az ideje, átmentem honfoglalóba, megkaptam az ágyam, a helyem ebben az új környezetben. A teremben alkoholista, depressziós és szintúgy pánikbetegségben szenvedő nők voltak.
A soros, kötelező vizsgálatok megtörténtek, ismertették a házirendet, a különböző kezeléseket, azoknak az időpontjait. Beszélgetésbe elegyedtem a szobatársakkal. Röpült az idő, minden szép és jó volt. Meséltük a gondjainkat, problémáinkat, ki miért van itt. Eljött az esti gyógyszerkiadás időpontja. A sok idegen benyomás elterelte a figyelmem arról a tényről, hogy tőlem elkérték, ami nálam volt. Ekkor ébredtem rá, hogy a megszokott időben nem vettem be – talán egy hónapig szedtem – és ekkor végem volt. Megértettem, hogy akaratomon kívül függővé tettek, nem ezt ígérték. Tehát mire megkaptam a napi (aktuálisan esti) bevető adagomat, a kínok kínját álltam ki. Ideges voltam és attól féltem, hogy a csúszás miatt rosszul leszek. Persze, hogy bekövetkezett. Fel és alá sétáltam a folyosón és arra vártam mikor kapom meg végre az adagom. A betegek sorba álltak a nővérpultnál és az ápolószemélyzet előtt kellett bevenniük a gyógyszert. Mintha egy filmbeli jelenet lett volna! Kiszolgáltatottnak éreztem magam, függtem az időtől, a körülményektől. Abba kellett hagyniuk a gyógyszerosztást, mert egy betegtársamnak segítségre volt szüksége. Ekkor úgy éreztem menten kiugrom a bőrömből és elkezdek visítozni, hogy előbb adják oda, ami jár nekem. Gonoszul gondolkoztam, önző lettem semmi perc leforgása alatt. Nagyon rövid időre szakították meg, talán 5 perc, ha volt, mégis rettentően hosszúnak tűnt. Végre megkaptam, s nem telt el talán még 2-3 perc se, éreztem a félelmem lassan eloszlik. Ennyi idő alatt fel sem szívódhatott a szervezetemben! Psychésen hatott, lehetett volna akár placebo is. Másnap rá is kérdeztem erre, de tagadták, illetve azt magyarázták, hogy azt is adhatnak épp egy betegnek, de ahhoz sokkal hosszabb ideje kell kezelés alatt állnia, hogy elkezdjék, megemlítve azt a fontos tényt - súlyosabb betegek esetén szokták, vagy pedig, aki gyanúsan reagál a gyógyszerekre, esetleg nem is beteg.
Fura, de a „kinti világban”, ha nálam volt a gyógyszer gond nélkül kihagytam, elfelejtettem bevenni, de amint kikerült a kezemből máris függő viszony állt fenn.
Kétféle bogyóval bombáztak. Itt megáll a tudományom, egyszerűen úgy hívtam az egyiket, hogy dili bogyó, a másik pedig az agyizélő bogyó volt.
A beállított gyógyszereken a befekvésem alatt nem változtattak. Most, hogy visszapergetem nem értem az okát, hogy miért. Adták ezeket az agymasszást végzőket, hogy a szőnyeg alá tudjam seperni a félelmeim. A szedálást gyakorolták rajtam, időnként nagyon jó eredménnyel. Ennek ellenére mégis többször volt, hogy a rosszullét elért és elhatalmasodott felettem, mint nem.

Csak megemlíteném, hogy a pánikbetegségről az a hír terjed – még a psychológusok között is -, hogy hisztéria. Nos nem tudom, hogy az-e, azt éltem-e át akkor. Ha hisztéria, akkor annak egy olyan elfajzott betegségága, amit egy pohár víz, avagy egy jól irányzott pofon nem tud gyógyítani.

Csoportfoglalkozásokon kellett részt vennem. Tetszett. Általában 5-6-on voltunk és az orvos, aki különféle témájú történetek olvasott fel. Ennek a lecsapódása volt a lényeg, kiből mit váltott ki. Rajzban fejeztük ki. Nem számított a tehetség, a lényeg, amit a csoporttársak és a kezelő látott benne, rajta. Egymásét ki kellett elemeznünk és megbeszéltük a látottakat, rákérdeztünk a nekünk furcsaságnak tűnő részletekre. Betege válogatta, hogy vette ezeket és hajlandó volt-e a beszélgetésünkbe belefolyni. Ott is kiríttam a környezetből az öntörvényűségemmel. Úgy gondoltam, hogy elmondhatom a véleményem bárkinek, nem kell becsomagolnom, az élét elvennem, nincs szükség a téma körbenyalására. Volt, hogy épp az orvos oktatott ki, ne legyek ennyire kemény a véleménynyilvánítással, hiszen nem tudhatom a másik betegségének az alapjait. Persze vitába szálltam, hogy azok se az enyém és mégis elmondhatják a véleményüket.

Az én rajzaimon a visszatérő részlet egy domb, vagy egy hegy és a tetején a szélmalom. Fekete-fehérben voltam csak hajlandó rajzolni. Ezek a színek a mai napig domináns szerepet töltenek be nálam azzal a kivétellel, hogy időnként már a vörösnek engedek. Természetesen a ruhatáramban vannak szín kavalkádot idéző darabok is, de elenyésző számban (a pukkasztós napjaimon viselem).
Három hetes bent fekvés volt, majd kb. egy hónapig hetente egyszer bejártam csoportfoglalkozásokra. Beszélgetés, rajzolás, „visszafogott” véleményezés (nehogy már épp miattam legyen valaki még betegebb! felkiáltással), majd visszamentem dolgozni. Nagyon rövid ideig voltam tünetmentes, talán csak napokig. Azért azt tudni kell, hogy az „agybajban” szenvedőknek valóban kevés az egymagukban megvívott harc, kell a biztos háttér, a támogatás, a másság elfogadása, amit igen kevesen tudnak csak elérni az otthonukban, hiszen épp emiatt kerültek a „falak” közé.

Akkor tudtam meg, hogy milyen lehet a függőknek, ha elvonják tőlük a szert. Akár nikotin, akár alkohol, akár drog, teljesen mindegy a hiány szörnyű érzés. Mikor javasolták, majd felírták a gyógyszereket a rákérdezésemre mindig az volt a válasz, hogy nem lehet ezekre rászokni. És itt rontják el a betegeket, mert adnak egy szert a kezükbe, amitől – némelyikük – jobban fogja érezni magát, de nem közlik, hogy a „leszokás”, majd tízszer annyi időt vesz igénybe, mint a hozzászoktatás!

Már tudom, hogy nem véletlen ez a levélírás. Ki akartam írni magamból az életemnek ezt a szakát. Ez is a tisztulás egy fajtája. Kb. két éve „tiszta” vagyok. És tudomásul kell vegyem, hogy a drog használója voltam, orvosi áldással. 6, vagy 7 évig kínlódtam egyik orvostól a másikig, mivel épp abban az időszakban adták a kilincset a kórházban egymásnak. Még meg sem tudták szokni a betegek, máris jött egy másik, akivel új fenn meg kellett próbálni együttműködni, elfogadni a tanácsait – ha voltak egyáltalán.
A gyakorlati psychoanalítikus kezelés úgy történt, hogy bementem a rendelőbe, leültem és az orvos megkérdezte hogy vagyok, történt-e a legutóbbi találkozásunk óta (egy hónap) változás az „állapotomban” és ha a válaszom azt volt, hogy súlyosbodtak a tüneteim, akkor megkérdezte szerintem miért. Na tessék!
Innentől kezdve a gondjaid úgy oldod meg, ahogy tudod és akarod és keresd meg probléma forrását egyedül! Hát ehhez aztán tényleg nem kell orvoshoz menni, hiszen ezeket a kérdéseket nap, mint nap felteszi magának még az „egészséges” ember is!

Visszatérve a kiindulási ponthoz: ezek a tünetek hasonlítanak a pánikbeteg sirámaihoz. Ha épp összetévesztik vele, akkor pórul jár a kedves beteg. Erről pár éve egy orvos kollega beszélt nekem, aki abban az időben a városban ügyeletet is vállalt és találkozott ehhez hasonló esettel, halállal is. Igen aranyos volt, mert mindezt vigyorogva adta értésemre és érdekes soha nem feltételezte rólam a hisztit (talán, mert előtte is megmutatkozott a rosszullétem?!).
Nem akarom túldramatizálni, amin most átmegyek, inkább hajkurászom a harapós törpevámpírokat, minthogy falra fessem az ördögöt. Tehát nem fordulok orvoshoz, mert úgy döntöttem csak a fáradtság, a kimerültség lehet az oka akármit is érzek.

Mindenki élt már át pánikrosszullétet, de mivel nem került rögtön diagnoszta kezébe, így nem is tud róla.
Hosszú hónapokon keresztül pedáloztam egy könyv első, majd miután megtudtam, hogy van – a második részéért. Egy kedves Barátomtól váratlan ajándékként megkaptam. Hát kellett ez nekem?! Elkezdtem olvasni az első részét, majd a folytatását is bejuttatni a tudatomba, de abba kellett hagynom. Ennek az oka? Hajlamos lennék magam azonosítani vele? Rengeteg az indigó és ezt nem mindig lehet betudni a nagy számok törvényének. Megijedtem, hogy tessék

itt egy tükör, amibe más nézett bele és mégis magam látom!
A könyv jelenleg, félig olvasottként, mint porfogó, illetve pohártartó funkcionál az ágyam melletti szekrénykén. Viaskodom vele nap, mint nap lefekvéskor – kézbe vegyem, vagy ne, egyelőre ez utóbbit teszem és lebombázom az agyam valami felejtőssel.

A démonok valami olyasfélék, hogy nincsenek, nem létezők, de mikor elkap a félsz, a feszültséggel járó rossz közérzet, előbújnak és megmutatják mire képesek. Tehetetlen szemlélője vagyok ilyenkor magamnak. Látom, hogy kigúvadnak a szemeim a meglepetéstől, hogy már megint mi a csoda történt velem, hogy ez lett a vége, megint nem tudtam feldolgozni az eseményeket, azokat a külső körülményeket, amiktől a démonjaim megszállottként viselkednek és elárasztanak magukkal. Ez talán az őrület?! Hiszen nem kézzel fogható lényekkel viaskodom, lehet csak én találtam ki magamnak, mint menedéket a problémák elől. Na szóval ezt próbálták – sikerrel – bemagyarázni nekem éveken keresztül, hogy menekülök a gondok elől és inkább a rosszullétet választom, mint a megoldást hajkurásznám. Nem tudom, kívülről másként, jobban? látják.

Sokaktól hallottam már erről a rosszullétről, orvosoktól, laikusoktól, akikkel kapcsolatban voltam és vagyok és olyanoktól, akik ezt dokumentálva nem élték meg, de mikor meséltem a tünetekről, az „élményekről” közölték, tudták mi ez, ismerték. Abszolút nem vígasztalt meg a tudat, hogy nem tőlem hallották először és már ők is keresztül estek ezen a rémségen. Elkönyveltem erősebbek, mint én, tudták és tudják kezelni a démon támadását.

Visszatekintve azokra az évekre, mintha összemosódott volna minden, éltem, léteztem – vegetáltam, sodródtam. Voltak kis harcaim az „agymenésem” miatt, és megkaptam kedveskedésként, hogy „depiske, miért hisztériázik?!”. Nem tudtam értékelni, a humorérzékem cserbenhagyott. Depressio. Biztos az is, bár cáfolta az orvos, mert egy teszten nem értem el ehhez a megfelelő pontszámot. Még, ha a pontok jelentenék a megoldást! Örülnöm kellett, legalább a depressio elkerült. Nem voltak öngyilkossági kísérleteim, arra való utalásaim, fenyegetőzés vele. De, mint önkéntesen felkent agyprofesszor mégis úgy gondolom, határeset voltam. Miért is ne?! Hiszen a mániákus szokásaim valahová besorolhatók kell legyenek!
Egyik ilyen pl.: egy ezüst kávéskanál. Egy azóta elhunyt nénitől kaptam. Csak az ezüstkanállal megkevert kávét voltam hajlandó meginni. Ez már tuti orvosi eset! Ha láttam, hogy nem azzal kergették a komplettát a löttyben, inkább nem ittam meg, vagy kiöntöttem és csináltam másikat, amit aztán saját kezűleg boldogan kavarásztam. Most megint felakad a szám sarka a füleimre, úgy röhögök, de ehhez a mai napig ragaszkodom! Mert csak!

(Szinte látom magam előtt, hogy a színpadon állok, mellettem a tuskón hadonászva magyarázza a főtudor a bizonyítványom. Ide figyeljenek kedves kollegák! Nézzék meg ezt a nőt, csak ezüstkanállal szédített kávét hajlandó inni. Vázolják fel betegségének a lehetséges miértjeit és elemezzék ki az előadás végéig. Indítványozni fogom, hogy a szakirodalomban szerepeljen. Én csendben, megszeppenve csak nézem azt a sok okos embert és várom a megoldást………, miközben a fülembe dugom az ezüstkanalat, mert marhára viszket!)

Ezt a korszakom az alábbi jellemzi igazán

A meghasadt álom sikolya

Vágytam, semmit se kaptam, illetve mégis - egy levelet. forogva
hullt és előttem ért földet. Ostobán akartam hinni
minden erezetbe vésett szót – nem létezel és lehet,
hogy mégis hiszem, de tudnod kell a léted megőrjít,
elmém megrekedt azon a szinten,
hogy élet akarj engem!
Félek és kínnal élem meg rém az élted!
Utálom ezt az érzést, mert fáj.
Nem értem! Én vagyok, a rém nincs, vagy a rém van és én nem
létezem?! de akkor, hogy fájhatok, ha nem létezem?!
Talán nincs is titok, hiszen nem vagyok.
Írom az erezetet tovább - hátha mégis. Most megtegyem, vagy
ne?! De mit is?!
Valaki segíthetne!
Miért kell engem egyedül hagyni, hiszen nem tudom magam megfejteni
és megérteni. Nem tudom az okát a kínomnak, nem találom magam.
Valahol pedig mégis csak létezem, ugye?!
De hol, kinek, miért és van-e értelme?!
Segítsetek!
Már magamban bolyongok elég régóta és nem találom a kiutat.
Van?!
A sóhaj és a szívdobbanás, a kezem emelése is egyre erőtlenebb.
Jártányi erőm, mi még van - marasztalom, hátha…… és
rohanhatok boldogan, hogy végre megtaláltam magam!
De nem,
nem vagyok, megint eltűntem.
Most, ahogy felvillant az arcom eltakarnám, de nem bírom,
hiszen nem vagyok!

Rémes, még nekem is, aki írta. Talán a „Meghasadt elme sikolya” címmel jobban ülne. A lélekturizók biztos találnának benne rágcsálni valót.

Nagyon elmésen rájöttem, hogy nem elég szimplán nem normálisnak lenni. Bele kell vinni, valami extrémet, hogy igazán figyeljenek a betegre. A mezei lélekgyógyász elkönyveli a beteget, mint kirívót a környezetéből, akinek elég havonta egyszer megjelenni a színe előtt, felírni az épp legkönnyebben elérhető drogot és ezzel kész a gyógyítási folyamat ráeső része. Onnantól kezdve a páciens gondja, a hogyan tovább. Persze lehet folytatni a csoportterápiát, esetleg az egyénit, de az elsőhöz be kell jutni újra a kórházi ágyba, a második pedig csak magánúton elérhető. Ki az, aki ezt anyagilag megengedheti magának?! Talán kétszer voltam magánrendelésen az épp engem –hivatalosan – kezelő orvosnál. Mivel semmi újdonság nem volt, ugyanaz a forgatókönyv, mint a hivatalos rendelőben, felesleges pénzkidobásnak tartva, nem mentem többet. Bejártam havonta a receptért és ennyi volt a kommunikáció a kezelőorvosom és köztem.

Az évek elszálltak, ezek a félelemben eltöltött évek. A lét „bugyrait” közelről is megismertem. Éltem, tettem a dolgom, mint addig is, de lélektelenül, ha mégis elkapott a sírás – bár ezt nehéz volt kihozni belőlem a gyógyszerek miatt! -, vagy a nevetés, az sem volt az igazi, csak silány utánzat. Mániákus lettem. A könyvek, a betűk mindig a barátaim voltak, de ebben az időszakomban még inkább azzá váltak. Olvastam, ahol csak mód volt rá, mindegy mi volt az, csak az elmém eltereljem a „hétköznapokról”. Megszüntettem a külvilágot és nem érdekelt olyankor semmi, felőlem aztán „szaladhatott a lakás” amerre csak akart, még az ajtót kis kitámasztottam, nehogy akadályozzam. Szóltak hozzám és nem hallottam. Mindig kellett, amit teljes átéléssel végezhetek. Abban az időben – apósom szavaival élve – még az a fajta fadarab is a barátom volt, amelyiknek a végén vasdarab fityegett! Amint tehettem mentem a kertbe és a vakondok menekültek a sűrű kapacsattogásaim elől, nem volt nyugtuk a zajtól.

A démonok kisebb-nagyobb szünetekkel azért időről-időre megjelentek, de már kezdtem felismerni a közeledést és elég sokszor sikerült kivédenem.
A rosszullétek fizikális kimerültséggel jártak. Teljes 24 órán keresztül úgymond „használhatatlanná” váltam, annyira legyengültem, mintha egy teljes nap árkot ásattak volna velem. Ez a belső harc utórezgése volt.
De a rém is megtanult engem az évek alatt és lesből támadott. Egyik pillanatban még semmi baj, minden szép és jó, vidám, ragyogó, a másikban az előbb felsorolt összes rosszullétes tünet rajtam volt és azt se tudtam olyankor, hogy levegőért kapkodjak, vizet igyak, vagy épp a mosdót taroljam le. Mondanom se kell többnyire egyedül voltam - vagy a gyerekek aludtak - minden külső segítség nélkül. Beugrik most egy emlékkép: pizsamában, papucsban sétálok fel, s alá az udvaron a bokáig érő hóban, mert ugye a leglényegesebbet eddig kihagytam, hogy nem bírok megmaradni ilyenkor zárt helyen. Nos akkor, hogy is van azzal a lépcsővel?!

Kezdett ördögi körré alakulni az életem, amiben a jó napok a rosszak között eltűntek.
A segítségkiáltásomra ismertették meg velem a meditációs zenét. Amikhez hozzáfértem, nem mind nyerte el a tetszésem. Egyszer a munkahelyemen talált rám a démon – és akkor átirányítottak egy kedves psychológus kolleganőhöz, aki megmutatta nekem, az ellazulási/kikapcsolási-relaxálási technikát. Relaxálás, szinte nem is hallottam még erről a fogalomról, míg rá nem kényszerültem, mint végső menedékre. Persze tudtam, hogy létező dolog, ami nagyon jó, sokan alkalmazzák, de a hátterével nem voltam tisztában, a mikéntjével. Le kellett feküdnöm, kényelembe helyeznem a tagjaim és hallgatnom őt. Ekkor rámondta egy magnókazettára az „ellazulást”, miközben nekem ott élőben meg kellett tennem, amit épp hallottam. Szuper volt! Bármikor fordulhattam hozzá, mindig mosolyogva fogadott és a határozottsága sokat segített. Otthon is próbáltam a rosszullét elűzésének ezt a fajtáját, de valahogy kevés voltam hozzá. A légzéstechnika – nos ez egy olyan dolog, ha épp elkapott a rém, hát nem igazán azzal voltam elfoglalva, hogy elkezdjem számlálni a légvételem és figyeljem a levegőt útját a testemben. Ezt meg lehet tudtam egy heverőn, miközben irányítottak, de élesben nehéz. Igen ritkán sikerült legyőznöm így a félelmem. Nem éreztem a háttérben egy szakdolgozót és a bátorságom eltűnt.

Mai napig nem tudom mi is az igazi relaxáció. Bár lehet, hogy nem is feltétlen kell tudni, mert magamnak sikerült egy bizonyos fajtáját elsajátítanom – elemi szinten. Ez a zenehallgatás. Egy időben hangosan szólt és táncoltam rá, kimozogtam a bensőmből, amit csak tudtam. Mostanában utazásaim alkalmával végig a zene kísér és emiatt csodálatos perceim, óráim voltak, vannak.

A zene: csodálatos dolog, aki be tudja fogadni, nyílt a szelleme hozzá, és mindenevő benne. Én az vagyok. El tudok lazulni a gépfegyverropogáshoz hasonló dallamra, de akár fel is tud pörgetni egy csendes, lágy taktus. Nos, visszafelé működöm.
A csend: sokszor írtam már, hogy nem bírom, ha nekem adják, mert az elfordulást jelent, de az önként választott időnként kell. Van, hogy megnyugtat a testem hangja és, mint külső szemlélő figyelem miket tud produkálni a szívem, az ereimben a vér, a csigolyák veszekedése a meszesedéssel, az izületek ropogása és harca az idő ellen. De volt, hogy ugyanezen hangok idegesítővé lettek, átmentek a rossz oldalra és azzal, hogy a füllel érzékelhetővé vált a bensőm, épp az ellenkező hatást érték el, ha tehetem lehet „kiugrom a bőrömből”.
A monotonitás: ez maga az igazi szörnyűség hittem sokáig, egyelő a megszokással, a közönnyel. a jég adta fagyhalállal, az unalommal. Mégis az idegeknek néha szüksége van erre is, hogy ne kelljen semmire ráhangolódnia, csak úm. vegetáljon és ússzon a testben. Nagyon ritkán elérek ide és ekkor tényleg az történik, hogy csak lesek ki a fejemből és csak vagyok, nézek bele a világba. Fogalmam sincs miféle elmeállapot ez. Magam önkéntes törlése?! Mondják nincs olyan, hogy nem gondolunk semmire, de én ilyenkor úgy érzem, mégis.
A természet hangjai: most a szám megint felkapaszkodott a füleimre, annyira elkapott a vigyorgás, mert az egyik szemközti fán él egy madár és időnként elkapja a hév, be nem áll a csőre, megállás nélkül mondja a magáét és roppant fel tud ezzel bosszantani. Ha látnám a fa melyik ágát tudja magáénak, lehet ledobnám egy gémkapoccsal. A rigó füttye zene és sok más madáré is, de ezé csak a bosszantásomra hallik! Direkt várja, hogy bemenjek dolgozni, addig csendben van. Amint meghallja az irodában a motoszkálásom rákezdi. Előfordult, hogy kikiabáltam, hogy fogd már be! - visszapofázott!
A csendből előtörő vízcsobogás, a szél süvítése, az eső dobolása, vagy a felhőszakadás csapkodása megnyugtat. Sokszor erre alszom el, elringat. Érzem, hogy ott vagyok és mintha a szél megérintene, az eső permetezne rám. A szívem együtt dobog a zápor hangjával és egyre lassul, míg elalszom.

A dohányzás szörnyű élvezetét lassan hat éve, hogy megvontam. Egyik percről a másikra történt elhatározás volt, de akár most is rá tudnék gyújtani még akkor is, ha ki nem állhattam sose a füstjét és utálom a bűzét. Majd fél emberöltő időt füstölögtem és mindig utáltam magam érte, meg akartam szabadulni tőle. Apám halála után egy évvel közöltem az utolsó bűzrúddal, hogy nem kellesz! Volt egy megszokott helye a nikotinos doboznak a lakásban, ahol néha még most is megállok és elgondolkozom, hogy miért is toporgok azon a helyen. A tudatomban még mindig pöfékel. Ilyenkor nyelek egy hatalmasat és arrébblépek.

Két éve történt valami, ami gyökereiben megváltoztatta a külvilághoz való viszonyom. A második drogot is elkezdtem (a gyógyszereimet) orvosi és mindenféle külső segítség nélkül fokozatosan elhagyni és nem évek, hanem kb. két hónap leforgása alatt. Nem dicsekszem azzal, hogy könnyű volt, de sikerült. Aki ezeknek a szereknek bármelyik részét felfüggesztette – direkt írom így, hiszen ezt nem lehet abbahagyni, erről leszokni, míg élünk „a vérünkben lesz” és kívánni fogjuk – tudja, hogy kínnal jár.
A függőknek két csoportja van: akik könnyen és akik nehezen élték meg az elvonást. Az első csoportba sorolhatom magam, mint szerencsést.

Két éve hangoztatom, hogy számomra minden nap ünnepnap. Sokaknak fogalmuk sincs miért mondom ezt. A gyógyszerek mindamellett, hogy adnak egy virtuális „nyugimankót”, magát a rémet is igyekeznek távol tartani. És én ezt a szert önként eldobtam.
Elleplezném a valós helyzetet, ha azt állítanám, hogy azóta sosem nyúltam gyógyszerhez, hiszen a stresszhelyzeteket ezzel az ún. „előélettel/idegrendszerrel” még nehezebb feldolgozni. Megtettem, persze. Gyógynövény alapanyagú nyugtatóért nyúlok a mai napig is, ha úgy érzem „nem bírom tovább”. Azzal csak áltatom magam, hogy ez nem okoz függést, mert igenis megteszi.

A problémákat meg lehet kerülni, át lehet ugorni, keresztül lehet nézni rajtuk, de nem létezőnek nem lehet feltüntetni - vannak, viszont a velük történő foglalkozás idő-, és energiapazarláshoz vezet. Ezt a hozzáállást igyekszem magamévá tenni és alkalmazni. Nehéz, hiszen a múltunk és a jelenünk mindig velünk van és, ha az ember hajlamos azon tipródni, hogy mi lesz majd?!, szinte a likas vödör és a tenger ugrik be rögtön. És mi van, ha én ragaszkodom ehhez a megoldáshoz?! Szeretem a megoldhatatlan dolgokat és direkt élvezem, hogy tipródhatok?! Nincs is annál jobb érzés, mikor van mire rámutatni:
miatta van! Nagyon kényelmes, de nem nekem!

Az utóbbi három hétben már kétszer megérintett a démon szele. Most fáradt vagyok, rettentően kimerült. A testi és lelki megzakkanásnak arra a fokára jutottam, hogy időnként bekapcsol a robotpilótám és csak arra leszek figyelmes, lejárt a munkaidőm, irány a következő feladat.

A démonok szeretik a labilis állapotot. Erről írtam egy velős mondatot valaha:

A lélek halála mosolyt csal a démon arcára.

Mert mikor a test elfáradt, a lélek még él, virul, de ha mindkettő úgy érzi nincs tovább, a torz vigyor elterül a rémen és átveszi az uralmat…felettem….és megint elérkezik a félelem, a rettegés, hogy utolér és megint nem bírok vele. Tényleg nem?!
Az ilyen helyzetekre írja virtuális barátném, na erre varrj gombot!
Jó, jó varrok én, de a tűbe nem fér bele a gomb!

-Tüske-

Utózönge: Levelemnek sosincs vége, mivel a muszájzakót reformálom

(Anno)

hori képe
hori
Offline
Csatlakozott: 2008/07/12

Mondtam egyszer, nem is oly rég, hogy különböző érzékenységgel bírunk... aztán, sokuknak megvan a baja, problémája, mindenkinek megvan a saját keresztje. Bár, amit itt olvashattam... igen komoly dolog. Magam részéről köszönöm ezt a kitárulkozást.

- hori -

prayer képe
prayer
Offline
Csatlakozott: 2008/06/30

Valaki mondta, hogy senki sem normális tökéletesen.
Én a magam nyugalmába fogok beleőrülni!..

prayer

erda
Offline
Csatlakozott: 2008/07/19

Kedves Tüske! Az akarat, elhatározás és a hit sokat segít, sok problémát megold. Úgy érzem, benned mindhárom megvan. Gratulálok az íráshoz, és ahhoz a hatalmas előrelépéshez, amit megtettél! Mosoly

femis képe
femis
Offline
Csatlakozott: 2008/07/13

A gyógyulás legfőbb jele, ha önként lemondunk az orvos+gyógyszer mankóról, ha van hozzá erőnk, elég akaratunk. S ha szembe tudunk nézni vele, rémeinkkel. Tapasztalatból mondom. Neked van erőd, s lám, le tudtad írni történeted, hidd el, ez is segít! Gratulálok és küldök erőként szeretetet hozzá.

Femis

Tüske (nem ellenőrzött)

Régen jártam itt. Meglepetésként ért a hozzászólásotok. Köszönöm, hogy velem voltatok.

Legújabb irodalmak

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Irodalom Barátaim és egyéb emberfajták Nagy Vendel 1 2018/01/10 - 19:38 2018/01/18 - 10:53
Irodalom Örökségem karnevál 2018/01/18 - 10:41 2018/01/18 - 10:41
Irodalom Márai Sándor: Halotti beszéd / Die Leichenrede toni 2018/01/17 - 16:04 2018/01/17 - 16:04
Irodalom Logikusság Nagy Vendel 2018/01/16 - 13:23 2018/01/16 - 13:23
Irodalom Törő Zsóka: Tóparti varázslat / Seeufer Zauberei toni 2018/01/15 - 17:53 2018/01/15 - 17:53
Irodalom Hajdan Vali: Hajnali szó / Das morgendliche Wort toni 2018/01/14 - 12:30 2018/01/14 - 12:30
Irodalom József Attila: Reménytelenül / Hoffnungslos toni 2018/01/13 - 01:34 2018/01/13 - 01:34
Irodalom Törő Zsóka: Lelki kötelék / Seelen Verbundenheit toni 2018/01/12 - 19:16 2018/01/12 - 19:16
Irodalom Nietzsche: Vereinsamt / Elhagyott toni 2018/01/10 - 13:19 2018/01/10 - 13:19
Irodalom Decemberi napsütésre tamiska 4 2017/12/26 - 10:32 2018/01/08 - 10:28
Irodalom Törő Zsóka: Békesség / Frieden toni 2018/01/07 - 14:45 2018/01/07 - 14:45
Irodalom Újévi látogatás Nagy Vendel 2018/01/03 - 12:55 2018/01/03 - 12:55
Irodalom Alszik a város, pihen ! Pócsa Józsefné 2018/01/01 - 13:17 2018/01/01 - 13:17
Irodalom BENNE VAGYOK A RÁDIO MOZAIK SYDNEY SZILVESZTERI ADÁSÁBAN.... Nagy Vendel 2017/12/31 - 17:38 2017/12/31 - 17:38
Irodalom Szilveszter Pócsa Józsefné 1 2017/12/30 - 08:19 2017/12/30 - 21:44

Legújabb hangzóanyagok

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Audió Andy Baron: A szerencse fia ambrusa 2018/01/17 - 16:23 2018/01/17 - 16:23
Audió Sonkoly Éva: Későre jár Judit 2 2016/04/24 - 18:47 2018/01/08 - 16:05
Audió Tárnok Mihály - Az élet szerelmese prayer 8 2014/12/28 - 19:04 2017/12/11 - 19:54
Audió Egy tanár emlékére Góth László 3 2015/01/30 - 22:18 2017/10/31 - 17:45
Audió Miskolci István - Várkonyi Judit - Porba hullt remények mmiissuu 14 2015/05/16 - 23:47 2017/06/06 - 19:36

Legújabb fórumtémák

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Fórumtéma Klapek Gabriella hímezve festő, énekes, zeneszerző prayer 1 2016/11/28 - 12:48 2017/08/05 - 11:49
Fórumtéma 2017. AKÍK Művészeti Pályázat prayer 2016/12/28 - 19:03 2016/12/28 - 19:03
Fórumtéma 2016 évi rendezvények capek 17 2016/01/14 - 11:27 2016/08/07 - 16:47
Fórumtéma CINKEfészek Antológia 6. Szt. Mártonnak ajánlva prayer 14 2016/04/17 - 18:06 2016/07/17 - 12:32
Fórumtéma CINKE klub Gyöngyivel prayer 20 2015/04/17 - 21:42 2016/07/09 - 14:15
Fórumtéma Cinke színdarab Emeraude 1 2016/04/25 - 09:38 2016/04/27 - 08:51
Fórumtéma Szent Márton évforduló pályázat prayer 5 2014/09/28 - 09:49 2016/03/01 - 22:47
Fórumtéma Ötletek, és a megvalósítás. prayer 164 2010/02/05 - 20:51 2016/02/02 - 14:28
Fórumtéma Aktuális pályázatok zsuska 177 2013/02/06 - 11:01 2016/01/26 - 12:16
Fórumtéma Meghívó Balázsné Gyöngyi 2016/01/07 - 18:39 2016/01/07 - 18:39

Legújabb rendezvények

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Rendezvény Egy élet munkássága capek 2017/12/07 - 17:00 2017/12/05 - 10:20
Rendezvény "Lelkem virágai" Törő Zsóka bemutatkozása capek 2017/11/24 - 17:00 2017/11/23 - 21:45
Rendezvény Sebestyén Andu Andrea fotókiállítása capek 2017/10/06 - 17:00 2017/09/20 - 11:09
Rendezvény Szent Iván Napi mulatság capek 2017/06/23 - 17:00 2017/06/17 - 21:10
Rendezvény Ha én rózsa volnék..Nyikos Rózsa és Barátai capek 2017/06/09 - 17:00 2017/06/09 - 14:17