Hol álomba bódultan lóg csak falon,
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
hol a réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…

Elpatakzott régen az a könny,
homokként szitálva rá szürke közönyt,
hengerítve fölé nehéz éveket…
súgni se súgtam, mikor tehettem volna: ég veled!

Emlékeink kísérnek, érezned kell, tudod:
hisz lépteink nyoma őrzi a kis zugot,
hol szerelmünk megelégült pillanatra,
úgy maradt ajkam ajkadra tapadva,

s a lángcsóvák szálltak a szemed-színű égre,
tükrében a remény boldog révbe érve,
oly sok őszinte-csacska szóra ragadott,
hogy hogy is feledhetném el a napot…?

Ma is hévségében idézem fel arcod:
ma is átjár, bizsergve ejt karcot
bordám alatt, a halottnak hitt húson,
őrülten támad fel, majd roskad magába, búsong...,

hol olyan, mint réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
Hol meg álomba bódultan lóg csak falon…