Beten

Es gab die Zeit … vor lang, lang her,
Irgendwo weit im Nebelmeer,
Wenn das Altarbild des Glaubens
Stand wie ein Stein, mitten in Herzens
          -Dann konnte ich auch noch Beten.

Auf dem scholligen Weg des Lebens
die Sonnenschein war vergebens,
oder, wie die Zypressenzweige,
bedeckten mich als Trauerschatte:
-Es fühlte sich gut an zu Beten.

Nur eins bat ich… nur das Drang mich:
nur die Ruhe! --  das fand ich nicht…
umher irrend –  fliehend klagen
langsam wie Verzweiflung klangen:
          -Dann vergas ich auch zu Beten.

Diejenigen, die auf meine Wege
die stechende Dornen legte,
über die ich Träne vergoss
das grösste Fluh – das wird mein Trost:
          -Dass, die verlernen das Beten!

Und wer diesen Herz zertreten hat,
in fliessenden Blut … langsam erlag—
eifrig, mit geschlossenen Händen
würde ich es segnen … nur noch einmal:
          -Einmal könnte ich noch Beten!

Fordította Mucsi Antal-Tóni

Imádkozni

Volt egy idő .... régen, régen,
Ködhomályos messzeségben,
Midőn a hit oltárképe
Mint a szikla állt szívembe' :
-Én is tudtam imádkozni.

Hogyha rögös élet útján
Biztató nap fénye hullt rám,
Vagy ha, mint a ciprus ága,
Rám borult a bánat árnya:
-Oly jól esett imádkozni!

Egyet kértem … egyre vágytam:
Nyugalomra! --  nem találtam ...
S míg bolyongtam – esdő szavam
Kétségre vált -- s lassan, lassan
-Elfeledtem imádkozni.

Azokra, kik éltem útját
Tövisekkel elborítják,
A kik miatt könnyem árad
Összes átkom – egy kívánat :
-Ne tudjanak imádkozni !

S ki e szívet eltiporta,
Omló vérben ... haldokolva --
Buzgón, összetett kezekkel
Áldanám meg .... csak még egyszer,
-Egyszer tudnék imádkozni !

Herman Ottóné