Délután ötkor még mindig értekezleten ültem, és előjelek sem mutatkoztak, hogy valaha is befejeződik. Többször körbejártunk egy problémát, és az arcokon végignézve látszott, hogy mindenki menne már.

Azon tűnődtem, le fogom késni a volt egyetemi csoporttársammal megbeszélt találkozómat, amikor végre felvetette valaki a másnapi folytatás lehetőségét. A legjobbkor, gondoltam, még odaérhetek időben.

Taxit rendeltem, hogy elvigyen a belvárosba. A sofőrnek jeleztem, nehéz napom volt. Vette a célzást, nem akarok beszélgetésbe bocsátkozni, s hogy a kedvemben járjon, átállította a rádiót a Bartók adóra. Így kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülésen, meglazítottam a nyakkendőmet, tudtam, hogy tíz perc kényelmes pihenő vár rám, próbáltam kikapcsolni a külvilág zaját. Ekkor szólalt meg a Goldberg-variációk nyitóáriája. A bemondó felkonferálásáról ugyan lemaradtam, de gondoltam, csakis Glenn Gould játszhat zongorán, mert olyan lassan adták elő, mint azon a bizonyos 1981-es felvételen.

Mindezt persze Erikától tudom. Korábban ez a mű elkerülte a figyelmemet, ámbár a barokk zene és eleve Bach nem áll tőlem messze.

Erikával két éve ismerkedtünk össze, s pont Tibor, az a csoporttársam adta meg a számát, akivel találkozóm volt. Megemlítettem, hogy lakást vettem, nemsokára költözöm, és nem szeretnék sok időt vesztegetni a felújítására, inkább rábíznám valakire. Szabadjára engedni a fantáziámat én is tudom, de azt, hogy mit lehet vagy sem, hogy mit érdemes, azt már nem.

- Akkor neked Erikára van szükséged, barátom! Az Iparművészetin végzett, nagyon tehetséges, látni fogod!

Abban is reménykedtem, betekintést nyerek a belsőépítészet és a dekorációk világába, ezért úgy döntöttem, kikötök Erika mellett. Felhívtam telefonon. Egyik délután hatra beszéltük meg, hogy megkeresem.

Belvárosi ház második emeletén lakott. Forró nyári nap délutánja lévén, emlékszem, felfelé menet jólesett a lépcsőház hűvöse.

Becsengettem.

Harminckettő év körüli nő nyitott ajtót. Erika volt az. A hátul szépen összefogott barna haja kiemelte megnyerő arcát. Rövid bemutatkozás után körbemutatott, foglaljak helyet ahol tetszik.

Ez idáig soha nem gondolkodtam el azon, milyen lehet egy lakberendező otthona, de kijelenthetem, ahova kerültem, megelégedéssel töltött el. Egyetlen nagy légtér, a konyha és a nappali bárpulttal elválasztva, előtte a magasított székek, fantáziadús állólámpák, képek és grafikák az egyik falon, látszólag minden szabály nélkül, és kissé műterem hatást keltve a padlón is volt néhány egymásnak támasztva, mintha épp arra várnának, hogy felkerüljenek valamelyik szabad falfelületre. Hatalmas legyezőpálma az egyik sarokban. Nem volt kimondott rend, de rendetlenségnek sem mondanám, látszott, hogy minden a tulajdonos kényelmét szolgálja. De ami egyértelműen eldöntötte a lakás atmoszféráját, az az átlagosnál nagyobb hangfalak és a szokatlannak mondható, igen tetemes hanglemez gyűjtemény volt, amilyet korábban még sehol nem láttam, talán csak hanglemezboltban. Észrevette rajtam a csodálkozást.

- Örökség - mondta. - A nagyapámé volt. Mint ahogy ez a lakás is. Nem tudnál olyan klasszikus szerzőt, művet mondani, ami itt nincs meg.

- Bámulatos! - mondtam.

- Elhatároztam, hogy szép sorjában meghallgatok mindent, de a felénél sem tartok. Nagyapám évtizedekig gyűjtötte, és a tengerentúlról is kapott lemezeket. Amikor gyerek voltam, és eljöttem hozzá, mindig ilyen zenét játszott le nekem. Órák hosszat hallgattuk, és közben elmondta, mi szól. Én meg egy idő után úgy fújtam Bach, Mozart, Brahms, Fauré darabjait kívülről, ahogy más gyerek az autómárkákat. Játszott zongorán is, de sajnos, már nincs meg.

Nem bánod, ha valamelyiket... - a lemezek felé mutatott.

- Persze, csak nyugodtan.

Ezen a ponton lépett be az életembe a Goldberg-variációk, vagy lehet, hogy jóval korábban, amikor még észre sem vettem, az élet dolgai többnyire kiszámíthatatlanok, de néha megesnek olyan elrendeződések, amiket nem lehet, legalábbis utólag, nem észrevenni. Ugyanis a hetem Bach jegyében telt: kedden hangversenyre volt belépőm, a Brandenburgi koncerteket játszották, csütörtökön a hegedűversenyeit néztem a TV-ben, s íme, pénteken a Goldberg-variációk Glenn Gould előadásában.

Levette a polcról a lemezt, felém tartotta, én rábólintottam, szeretem Bachot, mondtam. Gyakorlott mozdulattal kivette a fekete bakelitet a tasakból, mindkét oldalát megvizsgálta, majd felhelyezte a lejátszó tányérjára.

- Ez a berendezés még mindig szebben szól, mint a mai digitálisak.

Valóban figyelemre méltó volt, csak nagyon odafigyelve lehetett hallani az amúgy jellemző, finom sercegést. A CD-k korszakában fülünk már elszokott az ilyen zajoktól, de ha jó minőségű a lemez, cseppet sem zavaró.

- A Goldberg-variációk Glenn Gouldtól két változatban is megjelent - mondta. Ez a második, az 1981-es felvétel. Jobban szeretem, mint az '55-öst, mert a művet lassabban játssza. (Az este folyamán mindkét változatot meghallgattuk, egyezett a véleményünk.) A nyitóáriát harminc változat követi, majd a befejező ária, ami hangról hangra megegyezik a nyitóval. Ez nemcsak szimmetriát biztosít, hanem lehetővé teszi akár a végtelenített lejátszást is. Sokak szerint ez Bach egyik fő műve.

A bárpult mögé lépett, kinyitotta az egyik szekrénykét, ahonnan egy üveg konyak került elő és két pohár. Kérdőn rám nézett, megfelel-e, és amikor jóváhagytam, töltött mindkettőnknek.

Csak hallgatni Bach zenéjét, ülni a karosszékben és nézni őt, miközben a padló ventilátor lapátja a legkisebb  fokozaton szinte hangtalanul keveri a levegőt. Megbízhatóság és nyugodtság áradt, valami olyasfélét éreztem, mint amikor egy fárasztó nap után befekszem a hűvös ágyba, ahol már nem érhet baj. Igazából nem tudtam, mire alapozom ezt az érzésemet. Talán Erika kedvessége tette, a mosolya, a zene, a környezet, ahova kerültem. Vagy mindez együtt. Esetleg a konyak, amitől kellemesen zsibbadni kezdtem. Így kell ügyfelet fogni - gondoltam. ("Szerencsés helyzetben vagyok, mert azt csinálom, amihez kedvem van, és nem a sajátomat, hanem  más pénzét költöm" - mondta valamikor az este folyamán.)

Miközben hallgattam a zenét, a laptop elé ült, hogy keressen nekem néhányat a korábbi ötleteiből. Egyik lábát felhúzta, sarkával a szék ülőkéjén kitámasztotta, másik lábának ujjai a parkettán pihentek. Megfeledkezett magáról, mert birizgálta a szája szélét. Megmosolyogtatott, mert nemcsak eredeti, hanem természetes is volt. A langyos melegben erotikus látványt nyújtott a mélyen kivágott pólóban, a térdén megfeszülő bőr, a lebarnult combjának íve, a bokája. Mögé álltam, én is néztem a gép monitorját, de nem lehetett nem észrevenni a kilátszó mellet. Az agyonmosott, szakadt, farmer rövidnadrág ellenére mégis volt benne valami elegancia, talán az egyenes tartása, az összefogott haj által kihangsúlyozott fejforma tette, és a százhetven centi körüli magassága; egyik csuklóján értékes óra volt, a másikon karperecek, nyakában több, a két mell közé érő nyaklánc. És az az illat, amit éreztem rajta, biztos, hogy nem az olcsók közül való volt.

A felül enyhén ívelt ablakokon ferdén sütött be a késő délutáni nap. A legyezőpálma levelei elnyújtott árnyékot vetettek a falra, közben Glenn Gould játszott, és a billentyűk finom leütéseivel együtt a lakás világa kiragadott az időből.

Talán az ilyen pillanatokban jelenik meg Isten?

Kis idő után megszólított.

- Mesélj valamit magadról! - kérdőn tekintettem rá, látta rajtam a nem várt kérdést. - Szeretnélek kicsit kiismerni, hogy a végén meg légy elégedve a munkámmal - és széthúzta a száját, úgy mosolygott.

Belementem ebbe a fordulatba, de nem voltam felkészülve, hogy bemutassam magam.

Visszaültem a fotelbe, ő pedig újabb konyakot töltött mindkettőnknek, majd velem szemben, a kanapén helyezkedett el. Hosszában, kényelmesen elnyújtózott, és egyik könyökére támaszkodva felém fordult. Nyúlánk teste szinte teljesen végigért. Combjait elnézve arra gondoltam, bizonyára aktívan mozog.

Hirtelen más nem jutott eszembe, az előző napi koncertről beszéltem.

- Rendben - kezdtem. - Koncerteket nézek. Amikor csak tehetem. Tegnap is így történt. A kamera behozott egy meglehetősen szép, hegedűn játszó női arcot, és a nagyméretű lapos TV képernyőjén ez az arc hatalmasabb volt a valóságosnál. A való életben nem tudnék ilyen közelről megfigyelni senkit. Nem tudnék ilyen közel kerülni hozzá. Ahogy koncentrált, ahogy hosszú ujjai rátapadtak a hegedű húrjaira, arcára néha kiült a játéka, ilyenkor finom mosoly suhant át, máskor meg, nehezebb lefogáskor, ráncba szaladt a homloka. A valóságos szemléléstől elrugaszkodott, de számomra intenzitás pillanat volt, mert a nagy képernyőn minden nagyított volt, az arcvonás, a fül, a szem, a száj, az orr, a tökéletesen ápolt ujjak összehangolt mozgása. Kifürkésztem. Kilestem. Vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy a világ túlsó felén, igaz megkésve, de valaki gyönyörködött benne, és olyan vonásokat fedezett fel rajta, amire talán még a barátja, a férje sem lett figyelmes soha.

- A zenével együtt komplex esztétikai élmény volt - mondta.

- Igen. Másrészről hátborzongató. A technika által a zenész ilyen mértékben kielemezhető. Néztem tovább a műsort. A kamera természetesen behozott másokat is, de ilyen közelről nem. Bizonyos időközönként mindig vissza-visszatért a nekem tetsző hegedűsre, és ez nem lehetett véletlen, gondoltam.

- Bizonyára a kamera mögött állónak is tetszett.

- Bizonyára.

- De én nem érzem hátborzongatónak. A zenész vállalta a kamerák előtti szereplést, tudnia kellett, mivel jár. Főleg a mai világban, amikor mindenki szeretne megmutatkozni, és az ember annál nagyobb intenzitással éli meg az életét, minél többen ismerik.

Persze igaza van, gondoltam, csak túlreagálom.

- Az évek múlásával egyre inkább tökéletes napokra vágyom - mondtam. Korábban el sem jutottam a vágyam, a vágyaim ilyen pontos megfogalmazásáig. Elterelték a figyelmemet, a gondolataimat a hétköznapok problémái, a körülöttem lévők. Ma már egyre kevésbé van így. Mióta egyedül élek. Tudatosan használom ki az időt, vagyis nem engedem veszni hagyni. Tökéletes napokat gyűjtök.

- Létezik olyan, hogy tökéletes nap? - kérdezte szkeptikusan.

- Néha igen. Ha valami jó egy napban, azt engedem magamban eluralkodni. Mint Baudelaire, ahogy szemlélődik a nagyváros forgatagában, és befogadja annak színes kavalkádját. (Láttam egy Baudelaire kötetet az íróasztalon, innen jött az ötlet, ráadásul a hasonlat a valóságnak is megfelelt.) Ha sikerül a tovatűnő és a felvillanó emberi lét átmeneteit, pillanatait megragadni, teljes mélységükben átélni, és ezeket a pillanatokat sikerül a nap lényegévé tenni, akkor arra a napra mondhatom, hogy tökéletes. Nem egyszer volt benne részem.

- Ahogy a hegedűs esetében.

- Igen. De egy helyszínhez kötött összes emlék felidézése is alkalmas lehet - mondtam. - Persze mindehhez le kell lassulni. Vagy inkább megállni és csendben lenni. Amikor az ember a gondolatainak világában él, közelebbi kapcsolatba kerülhet az élet értelmességének vagy értelmetlenségeinek kérdéseivel. A lét titkai ilyenkor jobban megvilágosodnak, mint a mindennapok zajában, ami megsüketít.

Figyelmesen hallgatott, majd ezt mondta:

- Azt hiszem, te hajszolod a szépet - s mintha felcsillant volna a szeme.

- Igazad lehet - mondtam. Kissé mégis túlzásnak éreztem a kijelentését, de nem bántam, hogy így fogalmazott, mivel bizonyos voltam benne, egy kicsit magára is gondolt, mert tisztában van vele, hogy szép.

- Most úgy érzem, jó választás volt az a lemez, amit feltettem neked.

Vajon én feleltem meg az elvárásainak, vagy ő, saját magának?

Nem feleltem semmit. Aztán mégis kiszaladt a számon:

- Mindenkinek felteszel egy lemezt? - az ügyfelekre értettem, de hirtelen megijedtem, hogy talán túllőttem a célon.

Elmosolyodott, amitől megkönnyebbültem.

- Nem. Nem mindenkinek. Csak Tibor protezsáltjainak, de olyan nem sok van, mert kevés embert érdemesít arra, hogy nekem beajánlja. - Látta rajtam a furcsálló tekintetet. Abban a pillanatban arra gondoltam, csak nem Tibor titkos szeretője? Tibort húsz éve ismerem, családja van. De mintha kitalálta volna, mi jár a fejemben, hozzátette: - Tibor apai részről az unokatestvérem - elnevette magát, ahogy a meglepetés kiült az arcomra. - Szoktam kísérletezni. Ha valaki először jön hozzám, próbálom az első benyomás alapján kitalálni, milyen az illető. A zongora meditatív. A cselló depresszív. A fúvós optimista. Legalábbis számomra. Azt hiszem, neked jól választottam.

Elbeszélgettük az időt, tizenegy óra lehetett. Készülődni kezdtem, gondoltam hívok taxit, de felajánlotta, aludjak nála:

- Nem akarok könnyű nőcskének látszani, de maradj, ha van kedved, elalhatsz a kanapén. Reggel kapsz a kitűnő omlettemből.

Nem akartam visszaélni a helyzettel, de elfogadtam az ajánlatot, bevallom, volt bennem kíváncsiság.

Talán egy óra elteltével épp álom és ébrenlét közt lebegtem, amikor hosszú, vékony hálóingben a hűtőszekrényhez ment, kinyitotta az ajtaját, úgy állt pár másodpercig ellenfényben, majd becsukta, és amilyen halkan érkezett, puha léptekkel, ugyanúgy távozott. Azt gondoltam, talán megéhezett, de ezt a gondolatot rögtön ki is vertem a fejemből, mert eszembe jutott az a kijelentése, hogy este nyolc után soha nem eszik. Sokáig nem tudtam elaludni. Ahogy becsuktam a szemem, magam előtt láttam, ahogy ott áll a hűtőből kiáramló hidegben. Mintegy húsz másodperces plánszekvencia. Egy kicsit haragudtam magamra, mert lehet, hogy miattam jött ki a hálóból, csak közben mégis meggondolta magát, amikor nem szólítottam meg, ámbár nem lehetett biztos abban, hogy ébren vagyok.

Reggelire megkaptam a beígért omlettet. Tényleg kitűnő volt. Utána kávéval kínált. Jólesett a meleg ital, mert hiába volt nyár, a lakás reggeli hűvöse megborzongatott. Az éjjel eső is volt, alaposan lehűlt a levegő.

Valamikor, az este folyamán ezt mondta: „A létezés lényegét csak egymásban, az együtt-gondolkodó kapcsolatokban lelhetjük meg. És persze a szép keresésében, amihez jó szem kell, és amit te is felfedeztél magadban.”

Ez az esztéta álláspontja, de nagyon fiatal még, gondoltam.

Körülnéztem ismét a lakásban. Természetesen a lemezgyűjtemény azonnal vonzotta a tekintetemet (meg is válhatott volna tőle, ha akar). De a legyezőpálma mellett könyves szekrény is állt. Benne a tanulmányait tükröző művészeti albumok. És más is. Verses kötetek: Byron, Shelley, Rilke, és természetesen a hazai költőktől is. (Az íróasztalon még mindig ott láttam a Baudelaire kötetet.) Aztán Jaspers, Heidegger, Sartre művei. Proust, Joyce, Tournier és Lawrence Durrell regényei, Turgenyev és Dosztojevszkij. Azt gondoltam, az Erikáról alkotott, eddig is pozitív véleményem lezárása még várat magára. Ha egyáltalán az eddigiek tükrében ez lehetséges. Filozófiai értelemben biztos, hogy nem. És ekkor már teljesen mindegy volt a megjelenése, az, hogy reggel szinte sokkolt a fekete harisnyanadrágban, ami funkciójából adódóan feszült a lábán, a fenekén, mert a lényeget tekintve nem számított. Az sem, hogy nála aludhattam, igaz, csak a kanapén. És azt hiszem, megértettem, amit közölt, vagy közölni akart: vele kapcsolatban mélyebb összefüggéseket kell keresnem.

Néztem, ahogy beül az ablakba, most már leengedett, válla alá érő, az alvástól kissé kócolt hajjal; meglehetősen vastagok voltak a falak, kényelmesen el lehetett helyezkedni hosszában.

Mindkét térdét felhúzta, majd kitámasztotta a hátát. Két markának biztonságában tartotta az öblös kapucsínós poharat, néha megfújta az italt, majd belekortyolt. Odalent pedig a szombat reggeli sétálóutca lassan életre kelt. Az évtizedek alatt nagyon sokszor elhaladtam már a ház előtt, hisz az utca a város szívében kanyarog, de még soha nem néztem fel. Ahogy ott ült a kora reggeli napfénnyel töltekezve, olyan volt, mint egy macska.

Közben elkészültem. Az ajtónál köszönés után mintha mondani akart volna még valamit, de mégsem tette. Tudta, úgyis keresni fogom. A lépcsőn lefelé haladva azon morfondíroztam, vajon hogy lesz ezután? Mert munkáról, pontosabban konkrétumokról valójában nem sok szó esett, mintha az idő valahogy érdektelen lett volna. De ezt nem is igazán bántam, bőven kárpótolt az este. Elhatároztam, amennyire lehet, megpróbálom elnyújtani kettőnk üzleti kapcsolatát. Mert ki tudja?, ami elsőre lehetetlen, másodszorra már lehet, hogy nem is annyira.

Három hétbe került levetkőztetni Erikát.

Közben a munka jól haladt, nagyon elemében volt. A kivitelezők, akikkel dolgoztatott, szinte a tenyerükön hordozták, bizonyára régóta ismerték, ő is név szerint szólította mindegyiket. Semmi nem volt lehetetlen, bármit talált is ki. Megkaptam a faltól-falig könyvespolcot, a rusztikus téglafalat, az egyik sarokba bőr ülőgarnitúrát, az egyik falra pedig dekorációnak, valami egészen kivételes technikával készült hatalmas női fejet, amit saját maga készített. A függönyöket és a kisebb kiegészítőket együtt választottuk ki. Nap végén pedig, amikor nem volt egyéb elfoglaltságunk, beültünk valamelyik hangulatos helyre, de a nagyon forró napok estéin a teraszpresszókat részesítettük előnyben. Ha sikerült jegyet szereznem, koncertre vittem. És persze szerelmeskedtünk.

Valamikor a közös projektünk vége után elhívtam vacsorázni. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, sokkal felszabadultabb szokott lenni.

Ujjai között, száránál fogva óvatosan mozgatta a borospoharat az abroszon, az ital felszíne alig remegett, mintha csak ügyességi játék lenne, de láttam, hogy másra összpontosít. Ennyire már ismertem. Elég sokáig hallgatott, majd így szólt:

- Szeretlek… Te vagy a szerelmem… De a rend, a jövő nem te vagy nekem. - Mindig tudtam, hogy bekövetkezik egyszer egy ilyen fordulat, mégis váratlanul ért. - Olyan külföldi lehetőséget kaptam, amit nem hagyhatok ki. Előreláthatólag két év.

- És nem lehet elhalasztani – mondtam, inkább csak magamnak, mivel belém hasított a felismerés, hogy korábban fontolgathatta már, mert egyszer ilyet mondott: "Ahhoz, hogy az ember több lehessen önmagánál, ki kell törnie az adott élethelyzetből, akár kockázatot vállalva, és át kell lendülnie a szakadék felett, hogy átkerüljön egy újabb életszakaszba. Ha ez sikerül, egy idő után azt veszi észre, hogy újabb trivialitásba került, ismét szorong az ablak előtt, a függöny mögül les kifelé. Talán jobb lenne ezt a ciklikusságot elkerülni, s rögtön egy olyan porondra kerülni, ahol az életnek, a sorsnak mélységesebb értelme van. De azt hiszem, az ember soha nem találja meg az igazságot, azt a nagyszerű pillanatot, mert ilyen nincs, csak jobb-rosszabb magyarázata a világnak."

Látta, hogy elment a kedvem.

- Már nem is számítottam rá, azért nem mondtam.

Felmerült bennem, vajon azoknak a szavaknak, hogy "szeretlek", "szerelmem", vannak-e fokozatai? Van annak értelme, hogy kevésbé? Vagy nagyon?

Születésünkkor mindannyian egy dzsungelbe kerülünk, és a létezés drámáját különbözőképp éljük meg, nyugtattam magam, nem tett mást, csak kitette a pontot a történetünk végére, és át akar lendülni a szakadék felett, amire most esélye is van. Mégis, nem éreztem letisztult életfilozófiának, mert némi ellentmondást láttam a korábbiakkal, amit a létezés lényegéről mondott. De miután alaposabban átgondoltam, megtaláltam a kapcsolódási pontot, a vágyakozást.

Kissé rosszmájúan, de arra gondoltam, mi lesz a lakással két évig, és ki öntözi majd a hatalmas virágot?

Még sokáig, mint a vízbe hajított kő, ahogy hullámokat ver, fájdalmat éreztem. Ha ismét találkoznánk, két év után, és ha úgy alakulna, vajon vissza akarnék kerülni a történetbe? És akkor ez ugyanaz a történet lenne még, vagy újabb? Ilyen kérdések foglalkoztattak.

Ahogy a taxi ablakán kifelé néztem, esteledett, már kigyulladtak az utcai lámpák. Elmosódtak a tovatűnő fények.

Megérkeztünk, a taxi megállt, a sofőr hátrafordulva közölte az összeget. Kifizettem, borravalót is adtam, és ahogy becsuktam a taxi ajtaját, még mindig hallottam a zenét, talán a nyolcadik változatnál tartott.