Mei Li

hori képe

A kínai horoszkóp szerint bivaly vagyok. Amikor ezt megtudtam, elsőre az fordult meg a fejemben, hogy lehettem volna valami kedvesebb is, nem pont bivaly. Aztán tovább hallgatva Mei elemzését rájöttem, hogy nem is olyan rossz, amit rám szabtak az égiek, de meg kellett, hogy állapítsam: majdnem annyi jellemző illik rám, mint amennyi nem. A bivaly meglehetősen gyakorlatias, két lábbal áll a földön, terveket készít, amit meg is próbál valósítani, ha reálisnak, elérhetőnek tartja. Tevékeny, egész életében arra törekszik, hogy maradandót alkosson, ritkán ragadtatja el magát, nem esik túlzásokba. Igen kitartó, ha valamit elhatároz.

Mei – amint a neve is jelzi valóban elbűvölő – kakas. A horoszkóp szerint összeillünk. A bivaly-kakas párosításról ez áll: e kapcsolat igen jó és tartós lehet, egyirányú szellemi érdeklődésűek, hajlandók egymás hibáit, gyengéit megértéssel kezelni; ideális pár lehet belőlük, főleg házasságban, mivel értékelik és segítik egymást.

Miközben a taxiban ültem, és a horoszkópon töprengtem, türelmetlenül néztem ki az ablakon. Néztem a közlekedési lámpákat, mintha mind ellenem dolgozott volna: megálltunk, aztán a következőnél megint megálltunk. Ilyenkor az autó motorjának dohogása alapjáraton, majd induláskor a pedálok és a sebességváltó súrlódása. Észrevettem már, hogy minél jobban siet az ember valahova, annál gyorsabban múlik az idő, és szinte biztos, hogy elkésik. Ezért inkább nyugalmat erőltettem magamra. Természetesen így is elkéstem. Mei mozdulatlanul ült a templom előtti lépcsősoron. Fél tizenkettő múlt pár perccel. Nem szeretem, ha várnak rám, főleg nő. Mentségemre szolgált, hogy nehezen tudtam taxit fogni, mintha egyetlen egy sem járt volna akkor az egész városban. Arcán nem láttam sértődöttséget, örültem, hogy nem kell magyarázkodnom. Leültem mellé a lépcsőre, és meglazítottam a nyakkendőmet.

- Szia! – köszöntem.

- Nyí háo! – vagyis szervusz, üdvözölt saját nyelvén, ahogy szokott. Fekete nadrág volt rajta és ugyanolyan színű, hosszú ujjú felsőrész, ölében kabátja. Nyaka köré halványzöld selyemkendőt csavart. Lábát keresztbe téve, bal kezét ökölbe szorítva támasztotta állát. Gyűrűsujján ott volt a két ezüstgyűrű, amit nagyon szeretett; az egyik szélesebb, mint a másik. A kéz élének puha párnája és a kisujj találkozásánál három apró kis árkocska. Vörös árnyalatban játszó sötétbarna haján megcsillant a nap fénye, és miközben profilból néztem, a csípős szél néha a szeme elé fújta hosszú haját, de mindez nem zavarta őt, tovább merengett előre. Ebben a pillanatban nagyon szépnek találtam. Valóban az is volt. Én azt gondolom, ha az ember szeret valakit, akkor mindenét szereti, a gondolatait és minden porcikáját. Szerettem az arcát, a bőrét, a szemét, a fülét, a nyakát, gyengécskének tűnő vállait, alacsony termetét, szerettem azt a ruhát is, amelyet viselt, mert az ő ízlését tükrözte, az ő illatát hordozta. És szerettem persze a fiatalságát, a huszonhat évét is. Amikor énekelt nekem – és sokszor megtette, mert szerettem hallgatni anyanyelvén –, mindig úgy éreztem, saját magából szakít ki egy darabkát. Különleges dalok voltak ezek, eddig még nem látott tájakra röpítettek engem: ködbe takarózó hegyekre, a hegyoldalakba vágott, tekergőző, teraszos rizsföldekre, melyeken földművesek hajladoznak naphosszat, úgy dagasztják a sarat, de olyan dal is volt, amely a szerelemről szólt és egy kedves eljöveteléről.

A galambok, amelyek időközben megbarátkoztak velünk, egyre közelebb merészkedtek hozzánk. Ekkor Mei egy papírzacskóból megkezdett perecdarabot vett elő, a széléről lepattintotta a sós részeket, majd széttördelte a többit, és a galambok elé vetette. A madarak először a nem várt mozdulattól szétrebbentek, aztán mégis szedegetni kezdték a morzsákat. Ám Mei még ekkor sem szólt semmit. Rossz érzés kezdett motoszkálni bennem.

- Hova megyünk? – szakítottam meg a csendet. – Ahova szoktunk?

- Nem. Hozzám. – Válasza meglepett, mert arra még nem volt példa, hogy felvitt volna magához.

- Hozzád? – kérdeztem vissza kissé hitetlenkedve.

- Igen. Még nem is voltál nálam.

Hangja szomorúnak tűnt. Bizonyos voltam már benne, hogy valami nincs rendben, de nem faggattam, tudtam, hogy elmondja, ha alkalmas lesz a pillanat.

Azért, hogy lerövidítsük az utat, keresztül kellett vágnunk a piacon. A tér, amely néhány órája minden bizonnyal még zsibongott, most szinte üresnek hatott; néhány aprócska kölyök szaladgált csak a betonasztalok körül – anyjuk hiába csitítgatta őket, tudomást sem akartak venni róla – és néhány kofa, akik összepakolták már megmaradt áruikat, távozni készültek.

De láttam még egy kitartó árust is, aki bízott abban, hogy talán valaki vesz még valamit, egy kínai lánykát, aki távoli hazájának portékáit nem rakosgatta vissza a kartondobozokba.

Amikor odaértünk, láttam, hogy tekintetük találkozik, aztán a lányka lesütötte szemét, majd arcán furcsa mosollyal elfordult. Ahogy elhaladtunk előtte megkapott a füstölők illata, melyek lassú, de biztos izzással fogytak, csalogatva az utolsó vevőket, felkorbácsolva érzékeiket, a távol kelet varázsát csempészve arra a pár négyzetméterre, ahol árult.

Tőle kicsivel hátrább, alacsony széken egy öregember üldögélt, különleges révületbe mélyedve, mozdulatlan szoborarcával maga elé meredt. Talán a nagyapja lehetett a lánynak, aki épp távoli hazájára gondolt; nem tudhattam. Ahogy néztem, valójában abban sem lehettem biztos, hogy ébren van, vagy esetleg alszik.

Haladtunk tovább. Láttam, hogy az egyik hentes – vagy inkább a segédje – az üzlete előtt mossa a követ, egy vödörből vizet lottyant ki, majd határozott mozdulatokkal söpörni kezd a lefolyócsatorna irányába. Ahogy felnéztem az égre, sápadtan lángolt a nap fénye, hűen adta vissza a későn érkező tavasz hangulatát. Mindez együtt: a tér szürkesége, a fények és a felhők váltakozása, kiábrándítóvá tették a piacot. Ekkor visszanéztem, és láttam, hogy az öregember még mindig a helyén ül egyhangúságában, de a kis kínai lányka utánunk fordult, és arcán még mindig észrevehető volt az a különös mosoly. Az elhullajtott szemetekbe bele-belekapott a feltámadt szél, a hulladékot gyűjtögető ember bosszúságára, aki műanyagzsákba szedte össze azt, amit más korábban feleslegesnek ítélt. Egy létminimum alatt tengődő, már eltorzult emberi roncs. Valaha gyermek volt, diák, majd dolgozó, és lehet, hogy családapa. Aztán a rendszer gondolt egyet és kilökte magából. Emberi gyengeségének köszönhetően most szemetet gyűjt egy műanyagzsákba. Alamizsnáért hajlong. Ez a létforma megtöri az egyéniséget. Mocskossága ellenére mégsem éreztem undort, inkább valami krisztusit. Egy isteni képzettársítás eredményeképp nekem ilyenkor mindig eszembe jut a Lepel, Krisztus halotti leple, és még az elhalványult alak lenyomatát is látni vélem ilyenkor. Gyerekkorom óta kísér ez a kép.

Még akkor is ilyeneken morfondíroztam, amikor az üresen tátongó csarnok ajtaja elé értünk. Ekkor megcsapott a kintinél is hűvösebb légáramlat. Benéztem. Odabent is takarítani kezdtek már, ennek ellenére láttam egy férfit és a családját. A férfi vállán nagy táska, a feleségénél egy kisebb, de még a gyermek kezében is volt egy, aki úgy nézett hatalmas termetű apjára, mintha a napra nézne. Néhány hajlott hátú öregasszony fekete ruhában, fejkendőben, kezükben kosárral ballagtak kifelé; arcukra az élet gondosan írta regényét, olyan régóta járhattak már ide. Sokaknak a létfenntartás egyetlen univerzuma ez a csarnok.

Innen csak pár lépést kellett megtennünk, hogy elérjük a piac egyik kijáratát. Befordultunk egy kisebb utcába. Megismertem, régen itt mozi működött, és ahogy elhaladtunk a falra szerelt és a rozsdás lakattal lezárt vitrinek előtt, némelyikben a régen játszott filmek plakátjait is láthattam meg a napszítta moziműsort is, amely úgy látszik, az örökkévalóságig fogja hirdetni a régi előadások kezdetét.

Próbáltam megfogni Mei kezét, de elrántotta. Meglepett ez a mozdulat, bár visszagondolva, soha nem tettem még ilyet, ha egymás mellett haladtunk, és abban sem voltam biztos, hogy hozzá van szokva az ilyen közeledéshez. De ekkorra egy bérház kapuja előtt álltunk. Ahogy felnéztem, függőfolyosókat láttam a fejem felett és az abból nyíló lakások ajtóit. Mögöttük a létezés rejtélyes oltárai, bennük elengedhetetlen kellékei az emberek. Az individuumok az istenük előtt térdepelnek és próbálják megélni a mindennapjukat. Természetesen ismertem az épületet, hisz hajdanán mindig erre vitt az utam, amikor az itteni moziba igyekeztem. Architektúráját tekintve nincs több ilyen a városban, talán ezért is, nem tudom, de mindig vonzotta a szemem. Ahogy ott álltunk, mégis idegennek éreztem. Akkoriban szürke volt, most finomárnyalatú zöld.

Felmutatott a harmadik emeletre.

- Menjünk! – szólított fel.

A lépcsőház kongó hűvöse fokozta bennem a bizonytalanságot, de Mei ekkor megfogta a kezemet, és húzni kezdett felfelé a lépcsőn, és mintha már felszabadultabb lett volna, nevetni kezdett. Kettesével szedtük a lépcsőt.

Amikor beléptünk a lakásba, megszólalt a telefon. Nem sietett felvenni, hagyta inkább, hogy az üzenetrögzítőre menjen a beszéd; egy férfi mondott valamit, de nem értettem, mert kínai nyelven beszélt.

A lakás az ember, a tradíció és a korszellem lenyomata, bizonyíték a múló időre. Keleti stílusban berendezett otthont vártam, de helyette teljesen szokványos látvány fogadott. Amikor említettem csodálkozásomat, ezt válaszolta: "Most Európában élek. Ezt tükröz minden. Alkalmazkodom." Aztán így folytatta: "A mai kínai lányok nagyon modernek, és nem csak pálcikával esznek. Ezen kívül festik a hajukat is. Valójában fekete vagyok, természetesen."

Ami elsőre szemet szúrt nekem, az árnyékok a padlón és a falakon. A sötétítőfüggöny teljesen szét volt húzva, így a nap és a felhő játékának köszönhetően, alkalmas pillanatokban a berendezés tárgyainak árnyéka megnyúlt, és amikor ez a játszadozás elmaradt, a szoba olyan szomorúvá vált, hogy magam is fennhangon kértem: "Bárcsak jönne elő a nap!" A szoba egyik sarkában, a plafonba egy aprócska szög volt beütve, erről vékony selyemzsinóron, egymás alatt öt, papírból hajtogatott madár "repült"; a szoba légáramlatainak köszönhetően néha forogni kezdtek. Kedves látványt nyújtott.

Mei... Menekültje egy irtózatosan fejlődő világnak. Vajon a lélek mennyire marad otthon ilyen esetekben? Nem tudhattam, mint ahogy nem voltam teljesen tisztában minden motivációval sem vele kapcsolatban.

Megfigyeltem, megint zavartnak tűnt; hogy könnyítsek helyzetén, próbáltam megtörni a házigazda-reflexek súlyát: könnyedén mozogtam, beszélgetést kezdeményeztem, magamhoz vontam, megcsókoltam. De nem jártam sikerrel, éreztem, hogy továbbra is feszült.

Leült egy hintaszékbe az állólámpa mellett, én meg levettem a zakómat és helyet foglaltam a heverőn. Kellemes volt a hőmérséklet, nem fáztam, mert beindult néha a konvektor, apró kattanásai jelezték, s ilyenkor pár perc alatt elért hozzám a meleg. Amikor úgy éreztem már, hogy mondanom illenék valamit, megszólalt:

- Éjszakánként arra gondolok, amikor nem tudok aludni, hogy milyen lehet otthon – tudtam, az igazi otthonára gondol. – Néha hallgatom, ahogy odakint sziszeg a szél, és ilyenkor eszembe jut a gyerekkori szobám. Ott hallottam ilyen hangokat. Mostanában gyakran előjönnek az emlékek. A barátnőim arcai is. Majdnem mindegyiknek van már gyereke.

Némelyiknek több is.

- Soha nem mondtad, hogy ilyen gondolatatok foglalkoztatnak, hogy haza vágysz. De úgy gondolom, nem annyira az a fontos, hogy a tér mely pontjában éljük meg életünket, hanem az, hogyan. Életünk, sokmilliomodik lenyomata egy lehetséges valóságnak, mint a fosszíliák, ahogy megőrzik a biológiai szervezetek egykori formáját. Az élet nevű oltár előtt áll az ember, és döbbenten szemléli a világot, keresi a helyét. Valahonnan el kell jönnünk, hogy valahova megérkezzünk, és leginkább csak rajtunk áll vagy bukik, hogy mi módon élünk, hol, és főleg kivel. Az élet elhatározás kérdése is.

- És a kötelesség?

- A kötelesség béklyóiba gabalyodva mentek már tönkre életek. Az embernek néha, ha muszáj, önzőnek is kell tudni lenni. És ehhez is kell bátorság, hidd el! A dolgokat persze akkor a legjobb megélni, ha kompromisszumok nélkül tehetjük. Ellenkező esetben mindig ott bujkál bennünk a félsz, hogy talán rosszul döntöttünk.

Átült egy székre az asztal mellé, rákönyökölt, így épp szembe került velem.

- Mondd! Mitől félsz a legjobban? – kérdezte.

- Attól, hogy öregkoromban nem lesz, akit szeressek.

Nem is tudom, miért ezt vágtam rá, hiszen annyi mindent lehetne felsorolni, de válaszom elgondolkoztatta, s éreztem, hogy kérdezne még valamit. Láttam, habozik, de helyette inkább így folytatta:

- A bátyám haragudna, ha tudná, hogy vagy nekem. Holnap érkezik. És nem egyedül jön. Az otthoni barátjával... Aki szerelmes belém. Feleségül akar venni.

Mei, ha velem volt, mindig mosolygott rám. Most, először, három hónap után éreztem, hogy rosszkedvű. Rövid mondatai lényegre törők voltak, mint mindig. Lágy hangja a szél suhogását idézte fel bennem, meg a patak vízének csordogálását. Nem tudom, miért, de számomra mindig különleges szavak jutottak eszembe, amikor beszélt: nyári szellő, hajnalfény, lepkeszárny, papírsárkány, szitakötő, bambusz. Ha akarom, ezek akár kínai női nevek is lehetnének, arrafelé nagyon érdekesen választják meg ezeket. A kínaiak egy szót négyféle hanglejtésben is elmondhatnak, így fordulhat elő, hogy ugyanaz a szó mást-mást jelent. Talán innen ez a dallamosság? Ahogy beszélt, csak nézni kellett, hallgatni és érezni.

- Értem – válaszoltam néhány másodpercet megkésve.

- Nem szeretem! – folytatta. – Meg fogom neki mondani.

Megdöbbentettek kijelentései. Olyan elszántsággal ejtette ki szavait, hogy nem fért kétség hozzá, úgy is tesz. Ugyanakkor megborzongtam. Megcsapott az egyedüllét lehetősége. Arra is gondoltam, hogy nem vehetem el, mert már van feleségem. Mégis kitart mellettem. Titkolódzik miattam a szerettei előtt, akik minden bizonnyal helytelenítenék kapcsolatunkat. Meddig terjed bátorsága a rokonok és a hagyományokkal szemben? – vetődött fel bennem.

Milyen keveset tudok én erről!

Felálltam, és odamentem hozzá. Elöl kigomboltam a blúzát. Nem ellenkezett. Piciny, fehér mellek. Nyakában nagyon vékony aranylánc. Végtelen gyöngédséget éreztem.

Megsimogattam a bőrét, bársonyos volt és jó illatú. Lassú keringőt jártak ujjaim a mellén, majd megfogtam a csípőjét, aztán a bordákat is kitapintottam. Milyen törékeny – gondoltam. Legfeljebb százhatvan cm gyönyör: lelki és fizikai boldogság. Beletúrtam két kezemmel a hajába, majd lepergettem hajszálait az ujjaim között, és ahogy a hajszálak repültek lefelé, a kinti világból beszűrődő ellenfényen át olyan volt, mint amikor árnyas fa lombján keresztül nézünk a napba. Könnyedén felemeltem, az ágyra tettem, de azt mondta: "megyek, lezuhanyozom".

Amíg fürdött, körülnéztem a szobában. Amire legelőször figyelmes lettem, családi fotók voltak: anya, apa, négy gyerek – Mei az utolsó előtti a sorban, megismertem –, aztán egy másik fotón valószínűleg a nagyszülők mosolyogtak. Az íróasztalon elektromos írógép, befűzve egy lap – ki használ manapság még ilyet? –, megkezdett levél lehetett, angolul. Aztán néhány szokásos bútordarab, mint bárki másnál. Semmi rendkívüli. De az íróasztalon láttam egy nagyon szép könyvet Chinese painting & calligraphy címmel. Ekkor fedeztem fel azt a négy elengedhetetlen eszközt, amivel gyakorolni lehet e művészetet, a kalligráfiát: ecset, dörzskő, tusrúd, papír egy felnyitható fedelű dobozkában. Láttam még egy hangszert is, amit nem ismertem, ezért felkeltette a figyelmemet. Később persze megkérdeztem, és megtudtam, ez egy autentikus, lágy hangot adó, kéthúros vonós hangszer, a gaohu. Ennek nyakát sárkányfej formájúra faragták, tövében, kígyóbőrrel bevont kör keresztmetszetű, henger alakú fadoboz található, selyemből készült húrokkal. Ezek hangját az ujjakkal nem lehet módosítani, ehhez vonót kell használni. Akkor szokott Mei játszani rajta, ha jókedve van.

Kijött a fürdőszobából, nedves hajtincseiről itt-ott csöpögött még a víz, a fehér fürdőköpeny középen szétnyílt, és kilátszott lapos hasa, nőiessége, egyik térde. Szerettem volna megcsókolni mindenhol, a lábai között, a combját, még a talpát is, úgy, ahogy szoktam, amikor szerelmeskedünk és felém tartja.

Leült az asztal mellé, majd szárítani kezdte a haját. Két lábát egy másik szék ülőkéjén pihentette. Miközben néztem mozdulatait, arra gondoltam, amit a bátyjáról és a barátjáról mondott. Mi lesz, ha számomra kedvezőtlen fordulat történik? Talán ezzel a lehetőséggel is számolnom kellene.

Befejezte a szárítást, és hátul egy gumival összefogta haját, majd szabadidőruhát húzott.

A délután már sötétséggel töltötte be a szobát. Mei bekapcsolta a televíziót, de teljesen lehalkította. Villódzó, színes fények a falakon, a bútorokon. Egy ideig hangtalanul feküdtünk egymás mellett, majd megelégelte a csendet, felpattant – "Rögtön meghalok az éhségtől!" – mondta, mint akit kicseréltek, és nekiállt vacsorát készíteni. Közben kellemes kínai "bort" ittunk, Liao pan-t. Nem gondoltam volna, hogy léteznek kínai borok is. Amikor az ital felszabadította az agyba drótozott gátlásokat, elém tett egy hosszúkás dobozt.

- Neked vettem.

- Nekem?

- Igen. Egy nyakkendőt. Tudom, van elég, de gondoltam, jól megy majd a sötétkék öltönyödhöz. Nyisd ki! Izgulok, tetszik-e? – Kinyitottam a dobozt. – Nos?

- Tetszik! Nagyon szép! Köszönöm.

- Örülök. Amikor felveszed, gondolj mindig rám! Megtennéd?

- Igen. Úgy lesz.

És most megint mosolyog a szem, a száj, az arc.

Töltöttem egy italt mindkettőnknek, de valójában csak azért, leplezzem előtte, hogy elérzékenyültem. Ebben a pillanatban tudtam: nem akarom, hogy elvesszünk egymás számára. Aztán folytatta:

- Megetetlek... Tudom, mit szeretsz enni. Felöltöztetlek... Tudom, mit szeretsz felvenni. És szeretkezem veled. Tudom, hogyan lesz a legjobb neked... Szeretlek.

Elővett egy fésűt, és fésülni kezdte a hajam. Szép lassan, sokáig, óvatosan. Én meg csak ültem, és azon gondolkodtam, hogy mi az ember? Bonyolult biokémiai folyamatok színtere. Körülbelül hatvanöt százalék víz és ásványi anyagok, nyomelemek. Néztem a bőrét. Az apró kis ráncokat a szeme alatt, a szája körül – milyen jól áll neki! –, aztán ott is néztem, ahol a halánték találkozik a hajjal. Mi van alatta? Rendkívül fontos erek. Ott a legvékonyabb a koponya. Mögötte az agy. Sejtek, molekulák milliárdjai. Vajon milyen kémiai folyamatok játszódnak le az agyban, amikor úgy érzi, és azt mondja: "szeretlek"? És mi vagyok én? Egy szánalmas konstrukció. Megérdemlem őt? Nem kellene inkább megóvnom magamtól?

Akaratlanul is tönkreteszem. De Mei átmenet nekem a valóság és az álomvilág között. Pontosabban: visszavezet engem a vágyaim világába. Nem lennék képes elengedni. Szeretne megszabadítani a poklomból, ahova minden nap lesüllyedek, a sötétségbe, a hidegbe. Bebizonyítja nekem, hogy az ilyeneket, mint én, az ilyen „holtakat” mégis meg lehet menteni, lehet szeretni. Le akarja győzni a halált. Azt akarja, hogy újraszülessek.

Önzetlensége határtalan; és minél önzetlenebb volt, éreztem, hogy annál inkább magához láncol.

Körüljárattam szememet a szobán. Minden a helyére került bennem. Ott volt a televízió, az ágy, az asztal a székekkel, a vázák a virágokkal, a képek, minden, ahol lenniük kellett. Most már én is láttam azt, amit először észre sem vettem: a harmóniát, a gondoskodó nő keze munkáját, ahogyan elrendezte a vázában a virágot, ahogy hullámba szervezte a függönyt a csíptetőknél, meg az állólámpát a piros ernyőjével, és ahogy a sarokba állította. Most már arra is figyelmes lettem, hogyan vannak összeválogatva a színek, és nem csak azért került a hintaszék a hangulatlámpa mellé, hogy annak fényénél olvasni lehessen. Minden egy isteni szabályrendszert követ. Eddig Istenről mindig azt mondtam: az én Istenem. De ezek után?

Vissza kell, hogy kanyarodjam a korábbi szavaimhoz. Nem csak a gondolatait szeretem, a szépségét, a fiatalságát, hanem már az Istenét is?

Megvacsoráztunk. Kantoni sertéssültet készített – tudta, hogy nem ettem még olyat –, de láttam, hogy nem hirtelen elhatározás volt ez, mert elő volt készítve minden. A szokásos leves kivételesen elmaradt – szabadkozott is. Ittunk még valamennyit, de ekkor már Peking környékéről származó, a portóira emlékeztető vörösbort. Talán először éreztem életemben azt, hogy a táplálkozás a lélek és a test együttes szimfóniája.

Aztán Mei megkért, ha tehetem, maradjak nála éjszakára. Szívesen tettem eleget kérésének, így csak hajnal felé indultam haza. Négy órára állítottam be az órát, hogy ébresszen, de valamivel előtte felébredtem magamtól is; ekkor lenyomtam a gombot, hogy ne szakítsa meg a csörgés feleslegesen Mei álmát.

Ahogy kezdtem tudatomat visszanyerni, lepergett előttem az előző délután és az este: az ajándékom tőle, a közös vacsoránk, a függönyön átszűrődő város fényei, aztán ahogy az öröm pillanatában megfeszül a teste.

Miközben néztem álmában, arra gondoltam, hogy egy gyermek képes ilyen szépen és ártatlanul aludni. Szerettem volna elnyújtózni még a langyos szobában, az ágyon, felé fordulva beszívni bőrének illatát és a puha párnáét, ahol szép feje pihen, egész közelről érezni lágy szuszogását az arcomon. A vágyakozás legyőzte ellenállásomat, úgy is tettem, adtam még pár percet magamnak. Nem tudom, milyen reflex működik ilyenkor egy nőben, de ahogy odasimultam hozzá engedve a test kísértésének, vékony karjával átölelt, mintha örökre foglyul akart volna ejtetni. Igen, éreztem is akkor, hogy ezek a pillanatok örökre elkísérnek, bárhová is sodor minket az élet. Mindez olyan jóérzéssel töltött el, hogy legszívesebben maradtam volna még, egészen reggelig, de nem tehettem. Különböző elképzeléseket szövünk magunknak, a túlélés taktikáit, én akkor azt, hogy reggelre azért hazaérjek.

Tavasz volt, és ilyenkor már világosodni kezdett. A maradék sötétben felkeltem, összeszedtem ruháimat, majd a fürdőszobában felöltöztem. De igyekezetem ellenére Mei felébredt, egyik karját felém nyújtva magához intett. Engedtem e szelíd erőszaknak, odamentem és megsimogattam a haját, adtam egy csókot a homlokára, aztán megkértem, aludjon tovább.

Odakint finoman szitált az eső. Kissé fáztam, mégis gyalog mentem, hogy teljesen felébredjek; gondolkodni is akartam kettőnkről. Vagy inkább hármunkról? Eszembe jutott a feleségem közelgő születésnapja. Még nem vettem neki semmit. Számolgatni kezdtem, a kínai horoszkóp szerint ő kutya. Próbáltam felidézni, mi áll a bivaly-kutya párosításról: bár eléggé különböznek egymástól temperamentumban, felfogásban, ha alkalmazkodnak, ha megpróbálják elfogadni a másik gyengéit, hosszú távon is jó kapcsolat alakulhat ki köztük; ezzel együtt egy életen át lehetnek kisebb-nagyobb zökkenők életükben.

Ahogy ballagtam hazafelé, úgy gondoltam, régóta már csak zökkenőket élek át; az elfogadás hiányzik. A kutya nem igazán hozzám illő jegy, és sajnos, a kínai horoszkóp szerint bivaly vagyok.

 

Horváth Géza

Pécs, 2007. december 21.

(v.6)

 

Judit képe
Judit
Offline
Csatlakozott: 2008/07/21

Kiváló írás! Nagyon mélyen érintett Géza... Szerettelek volna meglepni valamivel, de a gépem megtréfált... Azért még nem mondtam le róla Mosoly Visszatérek!

Szeretettel: Judit

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Antoine de Saint Exupéry

hori képe
hori
Offline
Csatlakozott: 2008/07/12

Mosoly Köszi!

OK. 

- hori -

zsuska
Offline
Csatlakozott: 2010/09/12

Géza!

Élveztem minden mondatod, s tudom, hogy hamarost újra olvasom! Kacsint

zsuska

Nem minden szó mondható ki. Az egyik magunk miatt, a másik kíméletből... s ha mégis megteszem?

hori képe
hori
Offline
Csatlakozott: 2008/07/12

Mosoly Köszi szépen Zsuska!

- hori -

Legújabb irodalmak

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Irodalom Etűd nyolc billentyűre zsoló 1 2018/10/14 - 17:56 2018/10/18 - 22:41
Irodalom Öreg néne meséje Moncsika 2018/10/17 - 21:16 2018/10/17 - 21:16
Irodalom Tegnapod nyomán zsoló 2018/10/16 - 12:46 2018/10/16 - 12:46
Irodalom Ősz tamiska 2 2018/09/23 - 13:10 2018/09/27 - 12:43
Irodalom Valahogy tamiska 4 2018/09/02 - 09:27 2018/09/23 - 13:13
Irodalom Folyondár Markovics Anita 8 2018/07/04 - 08:03 2018/07/25 - 13:43
Irodalom Magdolna lángoló szívéhez kap Markovics Anita 2018/07/22 - 14:00 2018/07/22 - 14:00
Irodalom Egy út - ein Weg toni 2018/07/19 - 16:49 2018/07/19 - 16:49
Irodalom Az idős házaspár toni 2018/07/16 - 08:06 2018/07/16 - 08:06
Irodalom Clemens Brentano: Ich wollt ein Sträußlein binden / Csokrot akartam kötni toni 2018/07/14 - 20:45 2018/07/14 - 20:45
Irodalom Apokrif Judit 2 2018/06/28 - 08:20 2018/07/13 - 18:42
Irodalom Etűdök - III. A boldogság előállítása hori 2018/07/13 - 10:45 2018/07/13 - 10:45
Irodalom Jubileumok Judit 6 2018/06/28 - 08:04 2018/07/13 - 00:38
Irodalom Mei Li hori 4 2018/06/29 - 16:27 2018/07/10 - 16:40
Irodalom Anyák napjára zsuska 4 2018/05/05 - 21:47 2018/07/09 - 23:50

Legújabb hangzóanyagok

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Audió Vadas Zsuzsa: Kivégezték, mert szeretett ambrusa 2018/10/20 - 15:30 2018/10/20 - 15:30
Audió Asimov, Isaac: Fiam, a fizikus ambrusa 2018/10/15 - 22:53 2018/10/15 - 22:53
Audió Asimov, Isaac: Védőbeszéd a science fiction mellett ambrusa 2018/10/11 - 17:16 2018/10/11 - 17:16
Audió Asimov, Isaac: A varázsige ambrusa 1 2018/09/17 - 21:28 2018/09/25 - 23:04
Audió Asimov, Isaac: Lidércnyomás ambrusa 2018/09/25 - 22:02 2018/09/25 - 22:02

Legújabb fórumtémák

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Fórumtéma Klapek Gabriella hímezve festő, énekes, zeneszerző prayer 2 2016/11/28 - 12:48 2018/03/31 - 00:43
Fórumtéma 2017. AKÍK Művészeti Pályázat prayer 2016/12/28 - 19:03 2016/12/28 - 19:03
Fórumtéma 2016 évi rendezvények capek 17 2016/01/14 - 11:27 2016/08/07 - 16:47
Fórumtéma CINKEfészek Antológia 6. Szt. Mártonnak ajánlva prayer 14 2016/04/17 - 18:06 2016/07/17 - 12:32
Fórumtéma CINKE klub Gyöngyivel prayer 20 2015/04/17 - 21:42 2016/07/09 - 14:15
Fórumtéma Cinke színdarab Emeraude 1 2016/04/25 - 09:38 2016/04/27 - 08:51
Fórumtéma Szent Márton évforduló pályázat prayer 5 2014/09/28 - 09:49 2016/03/01 - 22:47
Fórumtéma Ötletek, és a megvalósítás. prayer 164 2010/02/05 - 20:51 2016/02/02 - 14:28
Fórumtéma Aktuális pályázatok zsuska 177 2013/02/06 - 11:01 2016/01/26 - 12:16
Fórumtéma Meghívó Balázsné Gyöngyi 2016/01/07 - 18:39 2016/01/07 - 18:39

Legújabb rendezvények

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Rendezvény Mediterrán ősz CINKEFészEKFeszt capek 2018/10/18 - 15:00 2018/10/18 - 06:20
Rendezvény CINKE irodalmi-közéleti délután capek 2018/10/11 - 15:30 2018/10/11 - 15:53
Rendezvény Kertvárosi rpogram capek 2018/10/07 - 09:00 2018/10/03 - 14:27
Rendezvény Őszköszöntő CINKE verselés capek 2018/09/13 - 17:00 2018/09/13 - 10:28
Rendezvény CIVIL Piknik capek 2018/05/23 - 18:40 2018/05/21 - 07:26