Olykor éjjel...

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt...
Látom álmos és szelíd mosolyát...
Szegénynek festett arca volt...

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel...

Írta: Tóth Árpád

Manchmal nachts...

Manchmal nachts … mein Herz rattert wild und laut!
Am Bett irren die Finger hin und her,
ganz nah bei mir, irgendwo so kleinlaut
leise rasselte das Wasserglas leer …
ich weiß es nicht, wo ich bin, … haperig
erscheint mir der vergangene Abend,
am Marmortisch der Finger zitterig
sucht einen Feuerzeug plagend.

Das heilige Licht, welcher prasselnd, matt
um diese Zeit neben mein Kissen brennt,
und die alten Tapeten auf der Wand
aufflackert, und an meinem Gesicht zerrt!
Es tut gut zu sehen: wie sanglos ruht,
wie aller Möbel im Dunkeln scheine‘
und im horrenden lautloser Wehmut
aufatme: Ich bin doch nicht alleine …

Zerknautscht hängt mein Sakko nur vor sich hin,
die Rose in Knopfloch ist schon verwelkt,
‘d fürs Moment sah, die Rosen Verkäuferin
auf dem Treppenhaus Teppich, ganz gecheckt:
Zwischen den Lampen schlich sich sacht hindurch,
das die kleinen Körper dezent und zart …
sah den schläfrig, sanftmütigen Versuch …
das Mädchengesicht war bemalt …

Stille, nahm das Buch den alten Dichter,
wo am Abend warf, unter Stuhl hervor,
und bis der Hand matt umblättert, zittert,
das polternde Blatt, den Schlaf ruft empor.
Einschlafend hör ich und lache leise:
wie draußen ein Pantoffel vorbei latscht,
dass weiches Nirwana, meine Schlafschneise
einschlafend, erfrischend zuschnappt.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni