Charleroi felett az ég, 
a kiégett fű hajladozása, 
nyirkos, komor éjszakákat váltó fülledt sóhajú reggelek, 
Nizza vakító kék ege, 
a rászórt yachtok, akár a porcukor a hupikéken 
és szúrós kaktuszok egyvelege mögöttük óceánjárókkal,- 
szeretem, akár a szemed, rég el akartam mondani,- 
szóval Charleroi-ban a sárga fű, ahogyan egész a 
szárazságig bőszen nőtt és isten talpát csikálja, 
(a talpadat is figyeltem, milyen puha, te puhatalpú férfi) 
van valami, amiért át kell érni az Ardennekek-en, 
- borzongatóak ezek a barlangok, 
bennük a rajzok vérrel, sárral, kovafölddel, 
sáfránnyal és borssal keverve,- 
igen, borssal, megszagoltam anno, 
én ültettem, én kevertem, én kentem 
a falakra az állatokat akiket később elejtettél nekem, 
itt volt az Ardennek-i fű, hozta a még nem létező Charleroi illatát 
s hogy Nizzában egy hajórakomány borssal és sáfránnyal bendőjében fordul, 
Ardennek-i barlangok sötétje, hegygerinceken a csipke fény, 
kövek ahogyan a bozóttal palettává lesznek 
19. századi festőknek, 
- nem tudom még értelmezni mi ez: tizenkilencedik század és 
mihez képest - 
itt a leölt bölény csontját számolom, 
vére képzőművészet lesz, 
fűszereink festékek, 
saját vérünk is azzá elegyítjük az időben és hajóra szállunk 
Nizzából Marseilles lesz összeérő kikötővárosok 
szorítják össze a csendet, amit 
autómobilok és autóversenyek zaja szaggat, később 
felhőkarcolók eszik a köztes eget, amit 
két hegy omló méhébe vándorolt köd megenged még látni, 
elérjük egymás partjai üvegkikötőket nézve, 
száraz óriáskaktuszok néznek 
döfködve sirálybegyet, 
Hollandiából aznap szedett, jegelt tulipánt és rózsa érkezik frissen, 
repülők fémes méhe kaparja az eget, 
temetők telnek meg festőkkel, 
- Szeretem ezt a zöldet Pau-ból - mondja valaki - és szamarakat fest 
egy áttetsző délutánban, 
zsivajok konganak méhek állandó zizegése között, 
a szőlőfürtök, nagy áttetsző, zöld ékkövek a nyár nyakában, 
és itt mindig feszített víztükör vár a villákban, 
kicsit délebbre néhány tágas hacienda, amerre a szem ellát, 
mutat nekem egy kopasz apa, kitárt karokkal körbe: az az övé, 
családjáé volt mindig is, 
beszélem-e a spanyolt, mert ő félig az, kérdi franciául, 
- " nagy, izgága köveket látok az időben, ahogyan százezer évek alatt gördülnek tova " - 
kiejteni neki ezeket szavakat bűn, 
ha elmagyarázom, itt éltem, születtem, és hogy az ő élete ehhez képest egy várrom, 
ikerlánya lop, ikerfia kedves, 
tágas baszk ablakok engedik be a hegyek oldaláról visszacsapódó 
reggeli páragyöngyöket, 
valaki bejön a szobámba, rózsatapéta van mindenütt a falon, 
a budáorban vetkőzik egy ősnő, annyira tiszta, 
mint szavai a szájban, amiket most kiejtek, 
"daccal sem téríthetsz magadhoz", 
állok a néhány száz éves lépcsőfordulóban, 
és ez az antik óriás pendellum kattog, 
enyém Wales is, suttogom, és a falakon a tengerészképek, 
kagylókkal keretezett horgonyok kikötőimet jelzik, 
bizony, Le Havre-ban is jó vagyok, 
s a folyamok mentén az antik Róma végső helytartója 
ládába szeszterciuszt rejt a Mohács melletti szigeten, 
néhány arany,- és ezüsttárgy 
a szántóföldekről is előkerül tán, 
ez csak egy test, súgja az Ős, majd folytatod, 
az Ardennek és a Bereniké között újabb űrhajóra vált, 
más formát kap a szem, a bőr, a száj, a termet, a kéz, 
de ugyanazt tanítja, 
törölköződből a homokot Nizzában kirázod, ez most tizennyolc, 
nem érdekel, kinek vékonyabb a lába, 
rajzórán a sáfrányt és a vért keresed, 
falakra írásvetítő tűz, göngyölt rajzokat őriz egy láda, 
szépen lecsiszolt pattintott ősemberek ülnek itt és 
magukról mindezt nem is tudják, 
kinn az égövet szelő fecskék leendő ebédek, de most 
olasz tájat hoznak a sikált üvegablakokra, 
mondd szépen az érettségi tételt: 
Lascaux, az Ardennek és Észak-Afrika barlangrajzai 
rajzanak kezed alá, és nyelved alá oda, 
(ez neked túl könnyű, húzz még egy tételt! 
mi az nekem kétszer felelni, úgyis mindig egy kérdés van: 
tudod vagy nem?) 
ha Afrikába érsz, pempős szél susog, beljebb 
száraz nyelvével simogat egy berber, 
világító kék szemében a zenit, 
azt súgja a piacon: "sáfrány" 
vére rokon, mert egyik ősöm Teleki, 
- a Kilimadzsáró hava szemed fehére, - böki nekem oda, - 
nyugtalan, meztelen égöv a lelkem, 
a Ngorongoro szigora, hogy hajnalban 
inni akar minden állat, jól értem, 
a dzsungelt átlapozom, akár egy könyvet, 
Marseilles-ben tőlem akár most egy 
sirály óriáskaktuszra ülhet, 
tudod: ez a szabad választás joga, 
itt a Titok, tessék: 
görgetheted az evolúciót, mint egy követ, 
előre és hátra, mert tiéd, 
de téged ez egyáltalán nem izgat, 
amiről minden sejtem hangtalanul beszél, azt te fel sem fogod, 
csak szárnyas foglár harap barackhúsba újra meg újra, 
illata Pau-ban minden éjszaka 
tágas, üres kollégiumtermekben terjeng, 
emeletes ágyakra nevek vannak karistolva 
golyóstollal a puha fenyőfába, 
átütő barack, levendula és rózsa, 
dobpergés, éjjel kettő, hogy te 
semmiből nem tanulsz, épp, mint a többi, 
úgy mosolygok rád, te felesleges harmadik, 
te keménytalpú, te, az efemer égöv, 
ki nem mondva, hogy nincs és nem is lesz senki aki 
örökkévalóságot rád pazarolna.