Szonett 1
***
A már halállal küzködő beteg,
Midőn mindenki tudja: itt a vég,
Föleszmél néha egy időre még,
Már elfeledve, hogy mit szenvedett.
***
„Anyám! te édes, mondd : felkelhetek?
Oh, nézd a nyár miként mosolyg s a lég
Mily illatos ; az élet ah mi szép !
Mitől se tarts, ép újra gyermeked.“
***
Kitárja karját ; ámde visszadül
— Erőtlenül — az ápoló kezekbe
S szemére tulvilági fény derül.
***
Azért, — ha néha vídoran lobog
A láng dalomba' s fény ragyog szemembe':
— Haldokló szívem az, mely földobog !
***
Just Béla 1906 – 1954
***
***
Sonett I.
***
Der bereits mit dem Tod kämpfende Kranke,
bei wem schon jeder weiß: hier ist es Schluss,
manchmal ist es wieder bei sich, ganz kurz,
vergießt die Leiden, für eine Weile.
***
„Liebe Mutter! Sag: kann ich aufstehen?
Oh, sieh den Sommer an, es ist ja Föhn,
die Luft wie duftig; das Leben ist schön!
Keine Angst, Mutter, ich kann wieder gehen."
***
Er streckt den Arm aus; aber fällt zurück
- kraftlos - in der Hand der Krankenschwester
und seine Augen jenseitig getrübt.
***
Deshalb – wenn das Auge manchmal flattert
- mein Lied flammt, das Licht brennt wie die Trester:
mein sterbendes Herz, der so laut rattert!
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni