Ahol hármat toppantott az ördög

Markovics Anita képe

 

 

Senki sem hisz soha egy afféle gyereknek, mint ami én voltam. A magány kora kisgyermek korom óta befészkelte magát életembe. Mivel játszópajtásaim sosem lehettek, már idejekorán általam megrajzolt történetekbe menekültem. Belátom, akadt közöttük kitalált is, azonban a nagyobbik része, - mégpedig a hihetetlenebb,- mind igaz.

A kertünkben felbukkanó ér egy közeli patakba csordogált bele. A víz rengeteg emléket kimosott, török vázát, középkori kékfestésű tányérokat. Sokszor rozsdás patkókat halásztam ki a patakból.

- Háború előtti emlékek, - mondta ezekre nagyanyám. Odakerültek a polcra a többi törött, használhatatlannak vélt, régi tárgy mellé. Amióta az eszemet tudom, mindig is ezeket gyűjtöttem.

Egy nap a domboldalunk hatalmas, rozsdás, díszes kulcsot vetett ki magából. Méreténél fogva pincekulcsnak véltem, azonnal rohantam a vaskos faajtóhoz, azonban nem nyitotta sem azt, sem a régi vályogház összes többi zárját sem.

Így utólag belegondolva hogy is nyithatta volna, hiszen különleges díszítése miatt nem illett sem a magyar, sem a török tárgyakhoz, amiket addig domboldalunk hasadéka magából kivetett. Valami egészen más volt az, mint amit a legnagyobb fantáziával ellátott koraérett kisgyerek el tudna képzelni. Akkor még nem tudtam, hogy a kulcs sokkal de sokkal régebbi volt, mint amire valaha is gondolni mertem volna.

Mostanság újra ezekről az ódon utcákról álmodom. A patakról, aminek visszatükröződő fénye jelenlegi valóságomból újra arra a különös álmoktól áttetsző gyerekkorra esik. Gyakran sétálok erre. A Rókadomb békéje és a lankát átölelő hajdani patak az évek tükrében már teljesen megváltozott. Kicsiny tavat duzzasztottak itt, amit a nád buzgón körbe nőtt, a hajdani bozótos helyén pedig minden nyár vége felé gondosan kaszált fűszálak inganak a szalmaillatú szélben.

Álmaimból tudom, hogy réges-rég, még mielőtt megszülettem volna három patak futott egybe. Ott, annál a torkolatnál, tudom, hogy van valami a mélyben. Ha valaki venné a fáradtságot és ásni kezdene itt, furcsa díszítésű fémtárgyakra bukkanna, és ujjai között különös, idegen országból származó pénzérméken csillanna meg a víz. Latin és olasz írás lenne olvasható a vatikáni vereteken. Azonban én pontosan tudom, hogy vannak helyek, amiket jobb nem bolygatni, mert ugyan a kincsvadászokat egy időre jóllakatná földből feltárt bőséges zsákmány, de olyan átjárókat nyitnának meg, amiket én hajdanában gyerekkoromban.

Akkortájt sokféle dolgot hordtam magammal. Egy magamfajta, magának való lánynak, aki ráadásul még kedves is, mindig is meg is kellett védenie magát a zaklatásoktól. Külsőm és furcsaságom miatt mindig is belém kötöttek, meg akartak verni. Hasznos volt hát, hogy gyorsan futok, s bár visszaütni sosem tudtam, mégis hogy valamennyire biztonságban érezzem magam, általános iskolás éveim alatt az utcán járva mindig lapult egy zsebkés a zsebemben, és egy ütésre kész kulcscsomó a markomban. A hátizsákom első részében pedig éveken át lapult az a bizonyos hatalmas kulcs. Jártam-keltemben igyekeztem titokban minden ajtó zárjába belepróbálni, amihez csak közel kerülhettem.

Egy osztálykirándulás alkalmával történt, hogy a pécsi Szent-Péter és Szent-Pál Székesegyház altemplomába tettünk látogatást. Jóleső érzés volt a harminc fokos, állandóan tűző napfényből bemenekülni a dóm hűvösséget árasztó belső terébe, majd az ósdi lépcsőn legyalogolni a mélybe. A belépőt elfogja itt az időtlenség érzése. A temetők egy idő után átlényegülnek, jellegüket vesztik és megszűnik a halottakkal való kapcsolatuk. Misztikus helyekké alakulnak, amiknek sokkal inkább közük van az idő állandó folyásához és annak szentségéhez, mintsem az oda temetett emberek elporladt hamvaihoz, vagy a katolikus misztikához.

Már a kelták és a druidák is különleges atmoszférájú helyek fölött tartották szertartásaikat szerte a világ minden pontján. Hogy ők is, akárcsak az őket megelőző népcsoportok, vajon átvették, majd tovább adták-e ezt a hagyományt az utánuk következőknek, ki tudja? Erről nem szól egyetlen fáma sem.

Talán mindig is volt az emberekben egyfajta tudat alatti vonzódás az efféle helyek felé, amit később ilyen-olyan vallás és kultúrkör misztikáival ruháztak fel? Vagy csak bizonyos kiválasztott embereknek adatott meg e különleges helyek érzékelése, kijelölése szent hellyé?

Annyi bizonyos, hogy minden népcsoportban születtek szentinelek, akiket különlegesen kifinomult érzékeik miatt vagy tisztelettel övezett fel törzsük, és sámánok, papok, szent emberek lettek, - vagy pedig kitagadott a közösségük: jobb esetben csupán örök billogot kaptak homlokukra, rosszabb esetben kínhalállal, máglyára vetéssel és egyéb testi kínzásokkal sújtották őket.

- Melyik közösséghez fogok én tartozni? Befogad-e valamikor majd egy csoport is? Vagy kívülálló leszek örök életemre mindenütt, ahogyan eddig? Mivé leszek és mivé lesz a sorsom, ha képtelen leszek segíteni rajtuk? – zakatolt akkor egy 10 éves gyereklány fejében a sok gondolat.

A 4. században egymásra rakott kövek hallgattak. Később, 1009-ben már állt itt egy székesegyház, majd Orseolo Péter magyar király idejében az Dóm tér északi részén emeltek egy újat. Miért érzek ujjaim között finom, olasz kelméket kiesni? Miért látok hímzéseket közelről? Miért elevenednek meg szobrokból arcok képzeletemben? Salamon, Szent Mór, Géza, miért olyan közeliek ezek a nevek nekem mégis?

Ilyen és hasonló kérdéseken tűnődtem, amíg meg nem pillantottam egy szarkofágot a sarokban. Megmagyarázhatatlan módon vonzott magához. A csoport felé sandítottam, s mivel sem az osztályfőnököm, sem az idegenvezető nem figyelt rám, valamint társaim is éppen egymás piszkálásával, vagy éppen a kövek tapogatásával voltak elfoglalva, zavartalanul közelebb léphettem.

Vaskos, ormótlan kőszarkofág volt, oldalán itt-ott levert, elmosódott felirat maradványai látszottak. Amint hozzászokott valamelyest a szemem a sötéthez, felismertem, hogy az írás nem magyarul volt. Egy teljesen ismeretlen nyelv ismeretlen jeleit simogatta ki kezem a porosodó kő alól.

Csak így közel lépve vettem észre a szarkofág mögött megbúvó betüremkedést a falon. Fejemet jobbra-balra forgatva léptem közelebb. Mintha ismerős forma rajzolódott volna ki előttem. Apró kezem leporolta az odatapadó pókhálót, ami apróra mállott sziklatörmeléket tartott. Világos körvonal tárult elém. Egy zár körvonala.

Az osztály kurjongató ricsaja egyre elhaló hangon távolodott a katakombákban.

Sietősen elővettem hátizsákom mélyéről az ósdi kulcsomat, és a mélyedésbe illesztettem. Apró, ám egyre erősebb rázkódást érzékeltem, míg végül a vaskos kőfal megmoccanni látszott. Felnéztem. A magasban a fejem felett egy még a sarok sötétjénél is sötétebb vízszintes vonalra lettem figyelmes, ami két oldalt lefelé folytatódott. Jó két méter magas, négyszögletes hasadék rajzolódott ki előttem.

Az osztály zsivaja végképp elcsendesedett. Egyedül álltam a hideg katakombában.

- Néhány pislákoló lámpa hunyorog, de egyébként semmi nesz – konstatáltam. Reszketve húztam a ki kulcsot a mélyedésből. Körülnéztem, biztos, ami biztos. Tényleg nem láthatott meg senki. Vállamat nekivetve teljes testsúlyommal az ajtónak feszültem.

Az ajtó bár hangos csikordulással, de engedett erőfeszítésemnek.

Köhögési inger fogott el a rám zúduló kőpor mennyiségtől, a hajamba hulló pókhálóktól. Néhány riadt denevér rohant át felettem a kijáratot keresve. És csend. Hosszú, hosszú csend. Nehezen lélegeztem be az elmúlt évszázadok állott, levegőjét. Amíg szoktattam a szememet a még nagyobb csendhez, megpróbáltam orrom és füleim után tájékozódni. Penész, és gombák illata, az évezredes kövek málló szaga a korhadó vörösfenyővel vegyülve... A messzi mélyből csepegő és csordogáló víz moraja mormolt nagyon mélyen. A léttelenség illata volt ez.

- Jól ismerem ezt. Nem kell félni. – villant át rajtam a ki tudja honnan érkező gondolat.

Hátizsákom mélyéről gyertyát és gyufát vettem elő. Egy valamire való kalandornál mindig akad ilyesmi, így láttam a filmekben, főleg akkor tölti fel készleteit, ha katakombába megy osztálykirándulásra.

A gyufa nagyot sercent, egy pillanatra még láttam piros fejét, miközben lángra kapott, majd izzó sárga láng csapott fel belőle. Sietve fehér kanóchoz érintettem. Lassú, de annál biztosabb légáramlat tolta előttem a lángot befelé.

- Tehát van másik kijárat is. Tényleg nem kell félni. Belépek! – biztattam magamat, és megindultam az előttem kirajzolódó, lefelé irányuló lépcsősoron. Nem kisgyerekre volt tervezve, s főképp nem egy lányra, így lassan haladtam.

Fogalmam sincs, hány emelet mélyre jutottam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem. Nem, ó, nem. Én rettegtem. Éjszakánként még otthon saját szobában is félek egyedül, az ablakba helyezett muskátli levelek árnyai valahogyan mindig rejtélyes alakokat rajzolnak szobám falára a holdfényben.

Egyetlen kapaszkodóm, egyetlen biztos valóságom a magam előtt tolt gyertya volt, amit a múlt vasárnapi mise után, lemaradva a tömegtől, a helyi Szűzmária szobor elől csentem el. Neki úgyis mindegy, bármit csinálok, két kitárt karjával akkor is az ég felé fog nézni, sosem rám. Milyen távolinak tűnt most itt a katakomba sötét csendjében az a vidám vasárnapi délelőtt huncut gyertya csenése!

Egyszer csak nem volt több kőlépcső sportcipőm talpa alatt. Puha földet éreztem, valami roppant. Közelebb vittem a gyertyát a talajhoz. Fenyőfák nálamnál vastag törzse, tűlevelek és ágak hevertek gondosan egymásra keresztbe téve. Biztos alapnak látszott, hogy tovább induljak.

Barlangszerű képződményben találtam magam, amit láthatóan már nem emberkéz alkotott. Mivel a gyertya lángja egyre csak egy irányba hajlott, a talajt pedig biztonságosnak ítéltem meg, tovább indultam. A vörösfenyő minden léptem alatt hatalmasnak tetszőt roppant. Erősen bizonyos voltam benne, hogy évszázadok óta én vagyok az első emberi lény, aki ide betetette a lábát.

A talaj szilárdsága egy idő után megadta magát. Egyre több és egyre vékonyabb ág pattant lépteim alatt, míg végül már csak csupán vörös tűlevélszőnyegen lépdeltem.

Egyre nyugtalanabb lettem.

Mindezt tetézte, hogy furcsa, egyre erősödő orrfacsaró bűz vett körül. A régi házunk domboldalba épült pincéjének esszenciáját idézte bennem, sötétbarna, mállófélben lévő régi boroshordók illatát, amibe pókhálók szédületig nedves gyöngysora és rég halott összeaszott pókok, és csontsovánnyá szikkadt denevértestek szaga vegyült. Nedvesség, víz, sár, óbor és kén szaga – ismertem fel a szagokat hirtelen.

Abban a percben nedvességet éreztem lábujjamnál, ami gyorsan szivárgott felfelé, betöltötte egész lábfejemet, zoknimat. Hátrébb hőköltem. Sportcipőmet nedves sár rántotta vissza s tette nehézzé. Lehajoltam ismét. Beletúrtam egy bottal. Igen, kétség kívül, hogy ez sár: a nyúlós anyag tűlevelek és fekete föld keveréke volt. Ahogyan turkáltam benne, a pislákoló fényben észrevettem valami szilánkosat élő, szürkésfehér tárgyat is. Megörültem, hiszen egyből az otthoni kertből előkerülő török vázákra és magyar mázas tányérokra gondoltam.

- Biztos itt is található néhány szilánk ezekből a vékony kis porcelánokból, agyagedényekből! – szaladt hirtelen fülig érő mosolyra a szám. Körülöttem hangosan csepegtek le vízcseppek a falakról.

Úgy gondoltam, itt az út és kaland vége, ideje visszatalálnom osztálytársaimhoz. Épp visszahúztam volna botomat, ám ezzel az óvatlan mozdulattal valami sokkal nehezebbet tapintott ki botom. Ösztönösen kerestem valami talajon heverő, erősebb tartásúnak tűnő dolgot, hogy kiemeljem a tárgyat.

Gyertyám fénye kihunyt.

Idegesen kaptam mégis inkább a gyufa és az újabb gyertya után.

Nem hittem a szememnek. A tárgy, amit félig kiemeltem a sárból, szinte kereknek tűnt és nehéznek. Mérete akár egy kisebb ágyugolyó, bár súlya közel sem éri el azt. Óvatosan fordítottam meg a sártól csillogó golyóbist, egészen addig, amíg két mélyedés nézett velem farkasszemet.

A Dóm tér két oldalán a püspökség szikár épülete néz szembe az apácák iskolájával.

Időnként hallani kósza legendákat a tér alatt húzódó évszázados összekötő járatról, zsúfolt termekről, gyerekkoporsókról, vagy még azokról sem, csupán ide hányt csecsemők testéről, akiknek kizárólag két bűnük lehetett: apjuk és anyjuk kiléte. Hittem is, meg nem is ezeket. Jó katolikushoz méltó nevelést kaptam, ezen felül mindig hittem az emberi jóságban, éppúgy, mint a tiszta szívből fakadó elköteleződésben.

Egy gyermek koponyája volt, amit a sárból kiforgattam. Egy babáé, egy igen kicsi és csenevész csecsemőé.

A meglepetéstől és az ijedtségtől hátra estem. Sosem találkoztam eddig a halállal közvetlen közelségből. Most itt volt, karnyújtásnyira tőlem, ráadásul talán a legmegrázóbb formában, egy csecsemő képében.

Azt hiszem, mindenki más elfutott volna azonmód.

Könny futotta el a szememet. A mellkasomból előtörő, mélységes-mély kiáltás rázta meg apró gyerektestemet. Zokogtam, olyan hatalmas szomorúsággal, ami egész gyereklényemet betöltötte. Nem hittem volna, hogy egy gyerek képes ekkora fájdalom megélésére, sem azt, hogy ilyen hang kiadására, mint ami akkor tört elő belőlem.

Megsimogattam a koponyát.

Hirtelen értettem meg a nevek jelentését: Orseolo Péter, Salamon, Szent Mór, Géza.
Hirtelen értettem meg, mit jelent az ujjaim között érzett olasz selyem suhanása.
Hirtelen értettem meg a lovak prüszkölését visszatérő álmaim menetrendje szerint: az esőben a hegyoldalban menekülést, a várárok éjszakai csendjét, a magas könyvtárszobát, a kerengőt, a vaskos fémkapu nyikordulását, a könyveknek hitt kódexek jószagát.

A gyertyán a viasz lassú olvadása ébresztett. Elájulhattam? Lázálmom lehetett? Megbabonáztak? A levegőben terjengő gombaspórák okozták ájulásomat, - ha ájulás volt egyáltalán? Hányféle magyarázat lehet még a történtekre egyáltalán? Magam sem tudom.

Két parázs szemet véltem látni magam felett. Kénes bűz csapott ki egy szájból. Körül szimatolta arcomat, nyakamat, majd képen nyalt...mint egy állat, ami jelzi, hogy most már az övé vagyok. Fekete és egészen emberszerű volt, ha a járását nem számítjuk. Lába, mint a régi mesékben a faunoké, pataszerű képződményben végződött.

Miért nem lepődtem meg akkor ezen? Miért nem sokkolt a lény? Sőt miért tűnt egyenesen ismerősnek ez az alak? Miért tűnt egyáltalán nagyon is reálisnak, amikor ilyen lények egyszerűen nem létezhetnek a tankönyvek szerint?

Távolodott, majd jelentőségteljesen visszanézett rám. Hármat toppantott, mielőtt végképp eltűnt volna a sötétben, mintha ott sem lett volna sosem.

Máig érzem ujjaim közt a sarat, ahogyan a patkóalakot a mocsár szélén kitapintom.

Mély tisztelettel tértem vissza osztályomhoz, magam mögött a kőajtót végképp bezárva. Mivel mindig is furcsának találtak, megszokták hogy nem mesélek kóborlásaimról, így a rengeteg pókhálót a hajamban is ma valahogy megszokottnak érezték. Hála Istennek, senki sem törődött ma ezzel.

A mélyben történt dolgokról azóta sem meséltem senkinek.

A díszes kulcs, amit annak idején gyerekkoromban a Sors rám bízott, ma biztos helyen pihen, távol mindenkitől.

Álmaimban a mai napig, változó intenzitással törnek elő helyek, arcok, történetek, várak, menekülések.
Nem csak érzem, de tudom is, milyen vizek mentén pihennek vatikáni pénzérmék vagy patkók, amiket mind jobb örökre a mélyben felejteni.
Tudom azt is, hogy nem hiába épült annyi katedrális a legtöbb ilyen patakfolyás, karsztvíz, vagy barlangi tó fölé.
Különben még a végén újabb átjárót nyitnánk a pokolba... Ezt pedig egyikőtök sem akarná, igaz?

 

Senki sem hisz soha egy afféle gyereknek, mint ami én voltam. A magány kora kisgyermek korom óta befészkelte magát életembe. Mivel játszópajtásaim sosem lehettek, már idejekorán általam megrajzolt történetekbe menekültem. Belátom, akadt közöttük kitalált is, azonban a nagyobbik része, - mégpedig a hihetetlenebb,- mind igaz.

A kertünkben felbukkanó ér egy közeli patakba csordogált bele. A víz rengeteg emléket kimosott, török vázát, középkori kékfestésű tányérokat. Sokszor rozsdás patkókat halásztam ki a patakból.

- Háború előtti emlékek, - mondta ezekre nagyanyám. Odakerültek a polcra a többi törött, használhatatlannak vélt, régi tárgy mellé. Amióta az eszemet tudom, mindig is ezeket gyűjtöttem.

Egy nap a domboldalunk hatalmas, rozsdás, díszes kulcsot vetett ki magából. Méreténél fogva pincekulcsnak véltem, azonnal rohantam a vaskos faajtóhoz, azonban nem nyitotta sem azt, sem a régi vályogház összes többi zárját sem.

Így utólag belegondolva hogy is nyithatta volna, hiszen különleges díszítése miatt nem illett sem a magyar, sem a török tárgyakhoz, amiket addig domboldalunk hasadéka magából kivetett. Valami egészen más volt az, mint amit a legnagyobb fantáziával ellátott koraérett kisgyerek el tudna képzelni. Akkor még nem tudtam, hogy a kulcs sokkal de sokkal régebbi volt, mint amire valaha is gondolni mertem volna.

Mostanság újra ezekről az ódon utcákról álmodom. A patakról, aminek visszatükröződő fénye jelenlegi valóságomból újra arra a különös álmoktól áttetsző gyerekkorra esik. Gyakran sétálok erre. A Rókadomb békéje és a lankát átölelő hajdani patak az évek tükrében már teljesen megváltozott. Kicsiny tavat duzzasztottak itt, amit a nád buzgón körbe nőtt, a hajdani bozótos helyén pedig minden nyár vége felé gondosan kaszált fűszálak inganak a szalmaillatú szélben.

Álmaimból tudom, hogy réges-rég, még mielőtt megszülettem volna három patak futott egybe. Ott, annál a torkolatnál, tudom, hogy van valami a mélyben. Ha valaki venné a fáradtságot és ásni kezdene itt, furcsa díszítésű fémtárgyakra bukkanna, és ujjai között különös, idegen országból származó pénzérméken csillanna meg a víz. Latin és olasz írás lenne olvasható a vatikáni vereteken. Azonban én pontosan tudom, hogy vannak helyek, amiket jobb nem bolygatni, mert ugyan a kincsvadászokat egy időre jóllakatná földből feltárt bőséges zsákmány, de olyan átjárókat nyitnának meg, amiket én hajdanában gyerekkoromban.

Akkortájt sokféle dolgot hordtam magammal. Egy magamfajta, magának való lánynak, aki ráadásul még kedves is, mindig is meg is kellett védenie magát a zaklatásoktól. Külsőm és furcsaságom miatt mindig is belém kötöttek, meg akartak verni. Hasznos volt hát, hogy gyorsan futok, s bár visszaütni sosem tudtam, mégis hogy valamennyire biztonságban érezzem magam, általános iskolás éveim alatt az utcán járva mindig lapult egy zsebkés a zsebemben, és egy ütésre kész kulcscsomó a markomban. A hátizsákom első részében pedig éveken át lapult az a bizonyos hatalmas kulcs. Jártam-keltemben igyekeztem titokban minden ajtó zárjába belepróbálni, amihez csak közel kerülhettem.

Egy osztálykirándulás alkalmával történt, hogy a pécsi Szent-Péter és Szent-Pál Székesegyház altemplomába tettünk látogatást. Jóleső érzés volt a harminc fokos, állandóan tűző napfényből bemenekülni a dóm hűvösséget árasztó belső terébe, majd az ósdi lépcsőn legyalogolni a mélybe. A belépőt elfogja itt az időtlenség érzése. A temetők egy idő után átlényegülnek, jellegüket vesztik és megszűnik a halottakkal való kapcsolatuk. Misztikus helyekké alakulnak, amiknek sokkal inkább közük van az idő állandó folyásához és annak szentségéhez, mintsem az oda temetett emberek elporladt hamvaihoz, vagy a katolikus misztikához.

Már a kelták és a druidák is különleges atmoszférájú helyek fölött tartották szertartásaikat szerte a világ minden pontján. Hogy ők is, akárcsak az őket megelőző népcsoportok, vajon átvették, majd tovább adták-e ezt a hagyományt az utánuk következőknek, ki tudja? Erről nem szól egyetlen fáma sem.

Talán mindig is volt az emberekben egyfajta tudat alatti vonzódás az efféle helyek felé, amit később ilyen-olyan vallás és kultúrkör misztikáival ruháztak fel? Vagy csak bizonyos kiválasztott embereknek adatott meg e különleges helyek érzékelése, kijelölése szent hellyé?

Annyi bizonyos, hogy minden népcsoportban születtek szentinelek, akiket különlegesen kifinomult érzékeik miatt vagy tisztelettel övezett fel törzsük, és sámánok, papok, szent emberek lettek, - vagy pedig kitagadott a közösségük: jobb esetben csupán örök billogot kaptak homlokukra, rosszabb esetben kínhalállal, máglyára vetéssel és egyéb testi kínzásokkal sújtották őket.

- Melyik közösséghez fogok én tartozni? Befogad-e valamikor majd egy csoport is? Vagy kívülálló leszek örök életemre mindenütt, ahogyan eddig? Mivé leszek és mivé lesz a sorsom, ha képtelen leszek segíteni rajtuk? – zakatolt akkor egy 10 éves gyereklány fejében a sok gondolat.

A 4. században egymásra rakott kövek hallgattak. Később, 1009-ben már állt itt egy székesegyház, majd Orseolo Péter magyar király idejében az Dóm tér északi részén emeltek egy újat. Miért érzek ujjaim között finom, olasz kelméket kiesni? Miért látok hímzéseket közelről? Miért elevenednek meg szobrokból arcok képzeletemben? Salamon, Szent Mór, Géza, miért olyan közeliek ezek a nevek nekem mégis?

Ilyen és hasonló kérdéseken tűnődtem, amíg meg nem pillantottam egy szarkofágot a sarokban. Megmagyarázhatatlan módon vonzott magához. A csoport felé sandítottam, s mivel sem az osztályfőnököm, sem az idegenvezető nem figyelt rám, valamint társaim is éppen egymás piszkálásával, vagy éppen a kövek tapogatásával voltak elfoglalva, zavartalanul közelebb léphettem.

Vaskos, ormótlan kőszarkofág volt, oldalán itt-ott levert, elmosódott felirat maradványai látszottak. Amint hozzászokott valamelyest a szemem a sötéthez, felismertem, hogy az írás nem magyarul volt. Egy teljesen ismeretlen nyelv ismeretlen jeleit simogatta ki kezem a porosodó kő alól.

Csak így közel lépve vettem észre a szarkofág mögött megbúvó betüremkedést a falon. Fejemet jobbra-balra forgatva léptem közelebb. Mintha ismerős forma rajzolódott volna ki előttem. Apró kezem leporolta az odatapadó pókhálót, ami apróra mállott sziklatörmeléket tartott. Világos körvonal tárult elém. Egy zár körvonala.

Az osztály kurjongató ricsaja egyre elhaló hangon távolodott a katakombákban.

Sietősen elővettem hátizsákom mélyéről az ósdi kulcsomat, és a mélyedésbe illesztettem. Apró, ám egyre erősebb rázkódást érzékeltem, míg végül a vaskos kőfal megmoccanni látszott. Felnéztem. A magasban a fejem felett egy még a sarok sötétjénél is sötétebb vízszintes vonalra lettem figyelmes, ami két oldalt lefelé folytatódott. Jó két méter magas, négyszögletes hasadék rajzolódott ki előttem.

Az osztály zsivaja végképp elcsendesedett. Egyedül álltam a hideg katakombában.

- Néhány pislákoló lámpa hunyorog, de egyébként semmi nesz – konstatáltam. Reszketve húztam a ki kulcsot a mélyedésből. Körülnéztem, biztos, ami biztos. Tényleg nem láthatott meg senki. Vállamat nekivetve teljes testsúlyommal az ajtónak feszültem.

Az ajtó bár hangos csikordulással, de engedett erőfeszítésemnek.

Köhögési inger fogott el a rám zúduló kőpor mennyiségtől, a hajamba hulló pókhálóktól. Néhány riadt denevér rohant át felettem a kijáratot keresve. És csend. Hosszú, hosszú csend. Nehezen lélegeztem be az elmúlt évszázadok állott, levegőjét. Amíg szoktattam a szememet a még nagyobb csendhez, megpróbáltam orrom és füleim után tájékozódni. Penész, és gombák illata, az évezredes kövek málló szaga a korhadó vörösfenyővel vegyülve... A messzi mélyből csepegő és csordogáló víz moraja mormolt nagyon mélyen. A léttelenség illata volt ez.

- Jól ismerem ezt. Nem kell félni. – villant át rajtam a ki tudja honnan érkező gondolat.

Hátizsákom mélyéről gyertyát és gyufát vettem elő. Egy valamire való kalandornál mindig akad ilyesmi, így láttam a filmekben, főleg akkor tölti fel készleteit, ha katakombába megy osztálykirándulásra.

A gyufa nagyot sercent, egy pillanatra még láttam piros fejét, miközben lángra kapott, majd izzó sárga láng csapott fel belőle. Sietve fehér kanóchoz érintettem. Lassú, de annál biztosabb légáramlat tolta előttem a lángot befelé.

- Tehát van másik kijárat is. Tényleg nem kell félni. Belépek! – biztattam magamat, és megindultam az előttem kirajzolódó, lefelé irányuló lépcsősoron. Nem kisgyerekre volt tervezve, s főképp nem egy lányra, így lassan haladtam.

Fogalmam sincs, hány emelet mélyre jutottam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem. Nem, ó, nem. Én rettegtem. Éjszakánként még otthon saját szobában is félek egyedül, az ablakba helyezett muskátli levelek árnyai valahogyan mindig rejtélyes alakokat rajzolnak szobám falára a holdfényben.

Egyetlen kapaszkodóm, egyetlen biztos valóságom a magam előtt tolt gyertya volt, amit a múlt vasárnapi mise után, lemaradva a tömegtől, a helyi Szűzmária szobor elől csentem el. Neki úgyis mindegy, bármit csinálok, két kitárt karjával akkor is az ég felé fog nézni, sosem rám. Milyen távolinak tűnt most itt a katakomba sötét csendjében az a vidám vasárnapi délelőtt huncut gyertya csenése!

Egyszer csak nem volt több kőlépcső sportcipőm talpa alatt. Puha földet éreztem, valami roppant. Közelebb vittem a gyertyát a talajhoz. Fenyőfák nálamnál vastag törzse, tűlevelek és ágak hevertek gondosan egymásra keresztbe téve. Biztos alapnak látszott, hogy tovább induljak.

Barlangszerű képződményben találtam magam, amit láthatóan már nem emberkéz alkotott. Mivel a gyertya lángja egyre csak egy irányba hajlott, a talajt pedig biztonságosnak ítéltem meg, tovább indultam. A vörösfenyő minden léptem alatt hatalmasnak tetszőt roppant. Erősen bizonyos voltam benne, hogy évszázadok óta én vagyok az első emberi lény, aki ide betetette a lábát.

A talaj szilárdsága egy idő után megadta magát. Egyre több és egyre vékonyabb ág pattant lépteim alatt, míg végül már csak csupán vörös tűlevélszőnyegen lépdeltem.

Egyre nyugtalanabb lettem.

Mindezt tetézte, hogy furcsa, egyre erősödő orrfacsaró bűz vett körül. A régi házunk domboldalba épült pincéjének esszenciáját idézte bennem, sötétbarna, mállófélben lévő régi boroshordók illatát, amibe pókhálók szédületig nedves gyöngysora és rég halott összeaszott pókok, és csontsovánnyá szikkadt denevértestek szaga vegyült. Nedvesség, víz, sár, óbor és kén szaga – ismertem fel a szagokat hirtelen.

Abban a percben nedvességet éreztem lábujjamnál, ami gyorsan szivárgott felfelé, betöltötte egész lábfejemet, zoknimat. Hátrébb hőköltem. Sportcipőmet nedves sár rántotta vissza s tette nehézzé. Lehajoltam ismét. Beletúrtam egy bottal. Igen, kétség kívül, hogy ez sár: a nyúlós anyag tűlevelek és fekete föld keveréke volt. Ahogyan turkáltam benne, a pislákoló fényben észrevettem valami szilánkosat élő, szürkésfehér tárgyat is. Megörültem, hiszen egyből az otthoni kertből előkerülő török vázákra és magyar mázas tányérokra gondoltam.

- Biztos itt is található néhány szilánk ezekből a vékony kis porcelánokból, agyagedényekből! – szaladt hirtelen fülig érő mosolyra a szám. Körülöttem hangosan csepegtek le vízcseppek a falakról.

Úgy gondoltam, itt az út és kaland vége, ideje visszatalálnom osztálytársaimhoz. Épp visszahúztam volna botomat, ám ezzel az óvatlan mozdulattal valami sokkal nehezebbet tapintott ki botom. Ösztönösen kerestem valami talajon heverő, erősebb tartásúnak tűnő dolgot, hogy kiemeljem a tárgyat.

Gyertyám fénye kihunyt.

Idegesen kaptam mégis inkább a gyufa és az újabb gyertya után.

Nem hittem a szememnek. A tárgy, amit félig kiemeltem a sárból, szinte kereknek tűnt és nehéznek. Mérete akár egy kisebb ágyugolyó, bár súlya közel sem éri el azt. Óvatosan fordítottam meg a sártól csillogó golyóbist, egészen addig, amíg két mélyedés nézett velem farkasszemet.

A Dóm tér két oldalán a püspökség szikár épülete néz szembe az apácák iskolájával.

Időnként hallani kósza legendákat a tér alatt húzódó évszázados összekötő járatról, zsúfolt termekről, gyerekkoporsókról, vagy még azokról sem, csupán ide hányt csecsemők testéről, akiknek kizárólag két bűnük lehetett: apjuk és anyjuk kiléte. Hittem is, meg nem is ezeket. Jó katolikushoz méltó nevelést kaptam, ezen felül mindig hittem az emberi jóságban, éppúgy, mint a tiszta szívből fakadó elköteleződésben.

Egy gyermek koponyája volt, amit a sárból kiforgattam. Egy babáé, egy igen kicsi és csenevész csecsemőé.

A meglepetéstől és az ijedtségtől hátra estem. Sosem találkoztam eddig a halállal közvetlen közelségből. Most itt volt, karnyújtásnyira tőlem, ráadásul talán a legmegrázóbb formában, egy csecsemő képében.

Azt hiszem, mindenki más elfutott volna azonmód.

Könny futotta el a szememet. A mellkasomból előtörő, mélységes-mély kiáltás rázta meg apró gyerektestemet. Zokogtam, olyan hatalmas szomorúsággal, ami egész gyereklényemet betöltötte. Nem hittem volna, hogy egy gyerek képes ekkora fájdalom megélésére, sem azt, hogy ilyen hang kiadására, mint ami akkor tört elő belőlem.

Megsimogattam a koponyát.

Hirtelen értettem meg a nevek jelentését: Orseolo Péter, Salamon, Szent Mór, Géza.
Hirtelen értettem meg, mit jelent az ujjaim között érzett olasz selyem suhanása.
Hirtelen értettem meg a lovak prüszkölését visszatérő álmaim menetrendje szerint: az esőben a hegyoldalban menekülést, a várárok éjszakai csendjét, a magas könyvtárszobát, a kerengőt, a vaskos fémkapu nyikordulását, a könyveknek hitt kódexek jószagát.

A gyertyán a viasz lassú olvadása ébresztett. Elájulhattam? Lázálmom lehetett? Megbabonáztak? A levegőben terjengő gombaspórák okozták ájulásomat, - ha ájulás volt egyáltalán? Hányféle magyarázat lehet még a történtekre egyáltalán? Magam sem tudom.

Két parázs szemet véltem látni magam felett. Kénes bűz csapott ki egy szájból. Körül szimatolta arcomat, nyakamat, majd képen nyalt...mint egy állat, ami jelzi, hogy most már az övé vagyok. Fekete és egészen emberszerű volt, ha a járását nem számítjuk. Lába, mint a régi mesékben a faunoké, pataszerű képződményben végződött.

Miért nem lepődtem meg akkor ezen? Miért nem sokkolt a lény? Sőt miért tűnt egyenesen ismerősnek ez az alak? Miért tűnt egyáltalán nagyon is reálisnak, amikor ilyen lények egyszerűen nem létezhetnek a tankönyvek szerint?

Távolodott, majd jelentőségteljesen visszanézett rám. Hármat toppantott, mielőtt végképp eltűnt volna a sötétben, mintha ott sem lett volna sosem.

Máig érzem ujjaim közt a sarat, ahogyan a patkóalakot a mocsár szélén kitapintom.

Mély tisztelettel tértem vissza osztályomhoz, magam mögött a kőajtót végképp bezárva. Mivel mindig is furcsának találtak, megszokták hogy nem mesélek kóborlásaimról, így a rengeteg pókhálót a hajamban is ma valahogy megszokottnak érezték. Hála Istennek, senki sem törődött ma ezzel.

A mélyben történt dolgokról azóta sem meséltem senkinek.

A díszes kulcs, amit annak idején gyerekkoromban a Sors rám bízott, ma biztos helyen pihen, távol mindenkitől.

Álmaimban a mai napig, változó intenzitással törnek elő helyek, arcok, történetek, várak, menekülések.
Nem csak érzem, de tudom is, milyen vizek mentén pihennek vatikáni pénzérmék vagy patkók, amiket mind jobb örökre a mélyben felejteni.
Tudom azt is, hogy nem hiába épült annyi katedrális a legtöbb ilyen patakfolyás, karsztvíz, vagy barlangi tó fölé.
Különben még a végén újabb átjárót nyitnánk a pokolba... Ezt pedig egyikőtök sem akarná, igaz?

 

Legújabb irodalmak

Típussorrend változtatása Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólás
Irodalom Valaho' falujában Mülléder Mária 10 2008/07/23 - 17:46 2008/07/25 - 13:04
Irodalom Locsolkodva Judit 14 2014/04/17 - 22:54 2014/04/21 - 15:36
Irodalom Agapé... barnabyy 20 2012/11/18 - 20:11 2012/11/21 - 13:14
Irodalom Az előadó Sztolár Miklós 6 2008/07/23 - 23:00 2008/08/18 - 13:43
Irodalom Repülj! Dóra 16 2012/11/14 - 23:37 2012/11/16 - 18:23
Irodalom Nem leszek blue 12 2008/07/24 - 06:47 2008/09/08 - 06:48
Irodalom arcátlanul Standovár Ágota 12 2008/07/24 - 09:51 2010/08/29 - 22:15
Irodalom A kő varázslata agnes 8 2008/07/24 - 09:57 2008/07/25 - 15:07
Irodalom Varázslat agnes 4 2008/07/24 - 10:44 2008/07/24 - 14:30
Irodalom Az utolsó vacsora Lácai Mihály 10 2008/07/24 - 13:42 2008/07/25 - 21:40
Irodalom Elveszett világ agnes 4 2008/07/24 - 13:55 2008/07/24 - 14:35
Irodalom Esti dallam erda 10 2008/07/24 - 14:23 2008/07/29 - 23:17
Irodalom A fáradt szív panaszai erda 4 2008/07/24 - 14:25 2008/07/29 - 23:12
Irodalom A Hold ágyában prayer 18 2008/07/24 - 15:27 2010/07/11 - 21:09
Irodalom Végtelen magány agnes 6 2008/07/24 - 15:39 2008/07/24 - 21:06

Legújabb hangzóanyagok

Típussorrend változtatása Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólás
Audió Skorpio - Lobogjatok tokio170 2 2008/08/11 - 10:11 2008/10/09 - 22:27
Audió Captnemo - Téridő-óceán tokio170 2 2008/08/11 - 10:25 2008/10/14 - 02:36
Audió Ne félj kedves! prayer 14 2009/12/11 - 07:25 2013/03/22 - 21:49
Audió Kováts Péter>skorpio - Meditácio 8 TERROR skorpio 1 2008/08/16 - 14:17 2008/08/17 - 21:01
Audió Petz Teri - József Attila Kései sirató Petz Teri 2008/09/03 - 02:27 2008/09/03 - 02:27

Legújabb fórumtémák

Típussorrend változtatása Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólás
Fórumtéma Egy rendhagyó önéletrajz Lénárd József 3 2009/07/23 - 23:12 2009/08/07 - 17:24
Fórumtéma EQ avagy az Érzelmi intelligencia Jeanette 18 2009/07/29 - 22:05 2009/08/06 - 21:57
Fórumtéma Vita az írásról, olvasásról és a költői fórumokról kajuk gyula 42 2009/08/16 - 11:16 2009/08/21 - 15:11
Fórumtéma Olvasóvá varázsolja-e gyermekeinket Harry Potter? kajuk gyula 16 2009/08/22 - 10:35 2009/08/27 - 07:21
Fórumtéma Esküvő 2010, Pécs Myrthil 10 2009/09/06 - 18:20 2009/09/15 - 22:39
Fórumtéma 2009 Antológia DVD melléklet femis 32 2009/09/18 - 07:48 2009/11/24 - 13:20
Fórumtéma CINKEfészek Antológia 2009. prayer 42 2009/10/14 - 19:41 2009/10/30 - 21:26
Fórumtéma CINKEfészek Antológia 2009. rendelés prayer 42 2009/11/10 - 08:35 2010/06/03 - 22:17
Fórumtéma Taygeta - videóim prayer 14 2009/12/17 - 09:14 2010/06/15 - 15:13
Fórumtéma Univerzum Taygeta 4 2009/12/17 - 19:58 2009/12/20 - 18:48

Legújabb rendezvények

Típussorrend változtatása Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólás
Rendezvény Emlékeztető prayer 2008/10/09 - 22:12 2008/10/09 - 22:12
Rendezvény Rendkívüli irodalmi találkozó Szegeden prayer 2008/10/17 - 11:55 2008/10/17 - 11:55
Rendezvény Író-olvasó találkozó prayer 2008/10/26 - 18:20 2008/10/26 - 18:20
Rendezvény Gógucz Nóra kiállítás meghívó prayer 2008/10/31 - 09:39 2008/10/31 - 09:39
Rendezvény Kiállítás, Zene, Irodalom prayer 2008/11/04 - 21:39 2008/11/04 - 21:39