Csendes boldogság.

Csendes boldogság volt, amit mindig kértem,
Viharok zúgása meg ne bontsa fészkem;
Utam gyöngyvirágos patak partján járjon,
Házamra a béke hógalambja szálljon.

Legyek eltakarva a világtól messze,
Pályám aranyosra a verőfény fesse
Csalfa csillogásnak még szinét se lássam,
Ne epedjen lelkem nagyratörő lázban!

Öreg házam alján legyen egy kis kertem,
Nyiló virágok közt hadd éledjen kedvem ;
Ilatos mezőkön hadd bolyongjak nyárban,
Enyhe tűzhely védjen télen, hogy ne fázzam.

Megadta az isten, amit esdve kértem!
Csendes magány áldott küszöbére léptem ;
Hű szomszédom lett a napsugaras rózsa :
Boldogságom képe, mosolyogj rám róla!

Lévay Mihály 1862 – 1948

Ein stilles Glück war das, was ich immer wollte,
‘d, dass der Sturm mein Nest niemals vernichten sollte;
mein Weg soll am Ufer des Bergbaches führe,
die Friedenstaube sitzt an meiner Haustüre.

Weit vor der Welt soll ich immer verborgen bleiben,
mein Lebensweg von Sonnenstrahl goldig scheinen
soll das falsche Glitzern auf die Seite schieben,
dass die Seele nicht leidet, an den falschen Fieber!

Einen kleinen Garten neben dem alten Haus,
lass mich inmitten blühender Blumen hinaus;
lass mich im Sommer durch die Duftfelder wandern,
und einen Ofen im Winter, ‘d Holz zum Anfeuern.

Gott hat mir gegeben, was gebeten habe!
Hab’ die gesegnete Schwelle als alte Knabe;
mein treuer Nachbar wurde die sonnige Rose:
Bild von meinem Glück, lächelt mich in Hypnose!

Fordíitotta: Mucsi Antal-Tóni