Az árva lyány
  
          1
Csak egy lénnyel van kevesebb,
Mint tennap volt,
S nekem ugy tetszik: az egész
Világ kiholt.

Meghalt anyám, le is tevék
A sírba őt:
Lelkemből varrtam én reá
A szemfedőt.

Anyám, miért nem vitted el
Életemet,
Ha már belőle elvivéd
Az örömet?

Te nap valál, én sugarad.
Itt mért hagyál?
Hisz sugarát elviszi a
Nap, ha leszáll.

Beszélek hozzád; hallod-e
A bús panaszt?
Hiába van szóm, te, anyám,
Nem hallod azt.

Itt állok, ahol rajtad a
Sír halma kél.
S messzebb vagy mégis a világ
Legvéginél.

Midőn koporsód szögezék,
Ezt rebegém:
"Ébredj föl, kedves jó anyám,
Édes szülém!"

Fölkelt-e a föltámadás
Majd tégedet,
Kit gyermeked siralma sem
Ébreszthetett?!

          2           
Virasztánk kínosan
Anyám, te s én;
Kis mécsünk reszketett,
Haldokló éltedet
Jelképezvén.

Magam valék anyám
Fájdalminál;
De nem soká közénk
Egy vendég érkezék...
Jött a halál.

Anyácskám, édesem,
Jó szívedet
Keze megérinté,
S verése szűnt belé
S hidegedett.

Midőn közel vala
A szörnyü vég,
Mint hervadt fára le
Az ősz esős köde
Rád borulék.

Beléd akartam én
En éltemet
Csókolni... s oh szülém,
Te csókolád belém
A tiedet!

          3
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem csorog rája.

Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:

"Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény
Két atyafi-gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága."

Virágot ültettem
Anyám sírhalmára.
Le az égből anyám,
Tekintesz-e rája?

Látod-e az égből
Viruló sírodat,
S viruló sírodnál
Hervadt leányodat?

Pest, 1847. március

Petőfi Sándor 1823 - 1849

Das Waise Mädchen

          1
Gibt nur ein Wesen weniger,
wie es einst war,
und mir scheint es so: die ganze
Welt, ist furchtbar.

Meine Mutter verschied und in
das Grab gelegt:
Aus meiner Seele hab’ ich, den
Grabtuch genäht.

Warum hast nicht mitgenommen?
Mein Leben auch,
wenn du schon mitgenommen hast,
die Freuden Strauch?

Du warst die Sonne, ich dein Strahl.
Warum lässt du mich hier?
Doch den Strahl geht mit der Sonne
unter am Pier.

Ich rede mit dir; hörst du mein
trauriges Wort?
Sinnlos sprach ich zu dir, Mutter,
du bist weit fort.

Ich stehe vor dein Grab, kreuze
meine Hände.
Und du bist weg von der Welt, weit
ganz am Ende.

Und wenn der Sarg zunagelt wird,
ich stammle nur:
„Wach auf, meine liebe Mutter",
leise und stur.

Wirst du bei der Auferstehung
auferstehen,
wenn nicht mal meine Träne, lasst
dich aufstehen?!

          2               
Qualvolle Nachtwache
Mutter, du ‘d ich;
blinkten die Funzeln, wie
dein sterbendes Leben
so vergänglich.

Ich war selbst bei Mutters
Schmerzen dabei;
doch nicht lang und kam er,
wie ein Gast schwaigte er:
Der Tod traf ein.

Meine liebe Mutter,
dein gutes Herz
hat seine Hand berührt,
‘d zu Herzstillstand geführt
‘d das war das End-.

Ganz in der Nähe war
das bös’ Ende,
wie auf verdorrtes Holz
im Nebel das Eis schmolz,
was Trost spende.

Ich wollte in dich Küssen
meinen Leben
rein küssen … ach Mutter,
du gabst mir mit Küssen
deinen Leben.

         3
Blumen hab’ ich gesetzt
an meinen Mutters Grab,
keinen Tau braucht es jetzt,
die Träne tropft herab.

Nachdem sie gestorben
suche ihre Wünsche,
diese schönen Blumen
nur deswegen züchte.

Die Mutter hat alle
bunten Blumen geliebt,
höre, wie sie warnte,
als wäre sie noch hier:

„Habe die Blumen gern
für Herz keine Bange,
weil, wer die Blumen liebt,
bleib allein nicht lange;

Tugend und die Blumen
sind im selben Verein,
in demselben Herzen
können nicht Feinde sein.

Weisst du, was Blume ist?
Das ist die Landgutheit;
weisst du, was Gute ist?
Das ist Blume, der Geist.“

Blumen hab ich gesetzt
an meinen Mutters Grab,
von der Himmel Mutter,
schaust du jetzt herab?

Siehst du von dem Himmel,
dein blühendes Grabmal,
und bei blühenden Grab
deine Tochter allein?

Pest 17 März 1847

Fordította: Mucsi Antal-Tóni