Emberektől eltitkolám

Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!

Azt hittem, hogy ki sem hallá,
De a fűben volt egy féreg,
Meg egy koldus a kapuban,
Ezek hallák: mit beszélek,
Föl volt fedve vád és vétek.

És a féreg - ez az élő
Alázat - a föld rögéből
Idételen hitvány fejét
Láttam, hogy mint emelé föl,
Én mellettem - büszkeségből!

És a koldus, temetőnek
Kapujában a mint álla, -
Láttam, mi volt szemeiben:
Iszony, vigasz és a hála,
Hogy nyomorubb is van nála!

Tóth Kálmán 1831 - 1881

Von Menschen würd’s  geheim halten

Von Menschen würd’s  geheim halten
dem Grab habe alles gesagt,
das wofür ich so tief leide:
Sehsucht, schande,  was hab ich gemacht,
Dich zu töten, villeicht gewagt!

Ich hab gedacht, hört es keiner,
doch in Gras war eine Made,
und ein Bettler, am Eingangstor,
beide hörten, was ich sagte,
und die Tat hat, keine Gnade.

Und die Made, die lebende
welche Demut, aus der Erde
der alberne, lumpige Kopf
rausgestreckt ohne Kerbe
mit Stolz ohne Rot zu werde’.

Und der Bettler, bei dem Friedhof
steht er ruhig, dort wie ein Tropf, --
hab gesehen, in den Augen
Entsetzte Dankbarkeit und Trost:
Es gibt schlimmer, sagte getrost!

Fordította: Mucsi Antal-Tóni