Parancsszavakkal hátam mögött
s borban oldott rossz nyelvek ízén,
csúszva-mászva áspisok között
és ragacsos varangyok vizén
mosom tisztára fáradt arcom,
mielőtt örökre elalszom.

Mert megmérgezte szemem fényét
a korai bűn makacssága
és hiába reméltem békét,
akit elárulnak, az árva.
S a szégyen tüze bármily forró,
sohasem csitul a háborgó.

Vágyam teljesületlen, hideg,
kiröhögött rég egy koldusszáj.
S bár szegényen nem lehet hited -
mondják, szeretni mégis muszáj.
Kincseimet szanaszét szórtam,
térden csak az Úr előtt voltam.

Kegyelmet akkor könyörögtem,
mikor apámat földbe tettük.
Óh, vitt volna magával ölben
mint kutyát, ha piacon vesszük!
Ám panaszra sosem volt okom,
a költészet csókolt homlokon.

Testem fonnyad, lassan elenyész,
prédámból a jövő lakmároz’.
Sápadt-húsú, vértelen merész
verseimet veszi magához.
Megborzong tőle mind, ki ifjú,
vagy konok, dalos, virágszirmú.

Nyüszítse tovább soraimat,
szavalja fejből a fél világ.
Törjön utat buzgó áhítat,
ahogy kéregből a báb kirág.
De rájuk szárnyat ne adjatok,
nem mások azok, csak bordalok.

Gyújtsatok törött gyertyát értem,
míg szátokon nem ül meg ima.
Tükörben világosul vétkem,
ahogy napcsodában Fátima.
Hozsannámból akad száz akó,
talán rátalál az olvasó.

Töprengjen el a gyerek azon,
mi magyarnak lenni hasztalan?
Vagy írja fel az égre vakon,
e fajnak mily’ csodás hangja van!
…Részeg nemzetek vad ölében,
Kárpátok fénye ég sötéten.

Suttogásomat szél viszi szét,
s tőlem áfium-mákonyálmot.
Megszentelt átriumok vizét
locsolom verseimből rátok.
Kegyelemből, ha mindez elég,
nem haszontalan szó, a beszéd.

Mint selyemszál a levegőben
mi fennakad a tüskés ágon,
belőle vígan röpköd bőven
s hagyjátok, hogy szabadon szálljon,
úgy illeszkedik rá a bőrre,
s lesztek e santung viselője.

Az én pókhálóm, néhány szonett.
Ezekbe nyelvem akad bele.
S bár vágja életlen bajonett,
a költőnek ez, a végzete.
Mantrázva sem több, csak nyers burett.
Nyakamon kötél az amulett.

Ha nem tetszik, húzzatok fára.
Lógjak ott „Muspilli-szégyenül”.
Hadd essek más előtt pofára,
hogy strófám elhal itt, legbelül.
Mert ítéletnek is van bére:
földre csöppen Éliás vére.

Csípőre tett kézzel pörölök,
ahogy suhancot szidja anyja.
Pikulám tanítása örök,
mégis van olyan, ki nem hallja.
És őszi felöltőm is condra,
Biztosan lesz, ki tovább hordja.

Káplán forgatja üres zsebem,
hadd őrizze, mint Szent Mártonét.
Árkádok alatt a félelem
textusán keres egy új Noét.
Epessze mámor e tengeren,
az ég vizében nyugvó Mennyen.

Ahogy őt, úgy engem is szólít,
én bátor vagyok és hallgatag.
Ha itt az idő, sosem lódít,
lelkem tisztán ragyog, mint a Nap.
Kezem nyomán égett sok glossza,
most mégis Ő az, aki mondja:

- Vissza se nézz! Ahová most mész,
átviszlek téged a tű fokán.
Szádban legyen egy obolosz-pénz,
cipőd új legyen és kordován.
Mert beléd égett ím’ a stigma:
Tentanda via incognita.