Új tavaszig vagy a halálig

 

Most, hogy megint útfélre estem,

Eltünődöm e téli esten,

Mi volt az élet, uramisten?

 

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,

Fakó robot és kénytelenség,

Száz bús határ reménytelenség

 

Borult egek kevés azúrral,

Koldus pajtásság pár nagy úrral,

Pár ájult nóta, tépett húrral.

 

Egy-két vad mámor nyoszolyája,

Egy-két asszony jó, meleg szája; -

Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.

 

Most itt ülök, roppant hegyek közt,

Betegen a többi beteg közt,

Múltnak háttal, halállal szemközt.

 

Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?

Lassan szétszéled a homályban

Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

 

Nyomukban, mint fekete bundás,

Begyűrt süvegű öreg kondás,

Hallgatva ballag a lemondás.

 

S mégis, a csönd-paplanú télben,

Nagy nyugalom évadját élem -

Érzem, az Isten gondol vélem.

 

Mint a bokrok setét bogyókkal,

A hó alatt zamatozókkal,

Megrakva szívem hűvös jókkal.

1

Hogy mire jókkal, majd megválik,

Mire a hó gyapja lemállik,

Új tavaszig vagy a halálig.

 

Fekszem megadva, békén, resten,

S néz rám, át a végtelen esten,

Tűnődve sorsomon, az Isten.

 

Új-Tátrafüred, 1925

 

Tóth Árpád: 1886 – 1928

 

Bis zum neuen Frühling oder Tod

 

Jetzt, wo wieder auf der Strecke bin,

kommt alles an Winternacht im Sinn,

mein Gott, wo führt das Leben mich hin?

 

Was war? Es war: die Glanzlosigkeit,

fahle Robot und Zwanglosigkeit,

hundertfache Hoffnungslosigkeit.

 

Bedeckter Himmel, wenig Azurblau,

Bettlerfreundschaft unten an Donau,

faule Lieder mit Saiten miau.

 

Ein oder zwei wilden Rausch flippen,

ein-zwei feurige Frauenlippen;

Beruhigt meinen Felsenklippen.

 

Jetzt sitze ich hier in die Berge,

als Patient mit anderen Schergen,

hinten, was war vorne, die Särge.

 

Wird es anders? Warten nicht warten?

Es löst sich auf, wider Erwarten,

mich, in meinen Liebeswunschgarten.

 

In ihrer Spur, wie im schwarzer Fell

alter Mann mit Hut, wie ein Rebell,

der Absage schreitet kriminell.

 

Und doch, im stillen Winter immer,

bin ganz ruhig im warmen Zimmer

der Herr Gott, er enttäuscht mich nimmer.

 

Wie die Büsche, mit dunklen Beeren,

mit Aromen unter dem Schnee leben,

das Herz mit Leckereien ehren.

 

Die besten werden dann rosarot,

und der Schnee wird von schmelzen bedroht,

bis zum Frühling oder bis zum Tod.

 

Ich liege hingebungsvoll friedlich

und er sieht mich an gelegentlich,

der Gott, über mich tief nachdenklich.

 

Új-Tatrafüred, 1925

 

Foedította: Mucsi Antal-Tóni