A Vénség

En is eljutottam már azon határig,

A melyen túl kopár az életnek földje,

S hivólag int felénk nyugalmat Ígérőn,

Jozafátnak minden zajtól elzárt völgye.

De nem panaszkodom, nekem is kijutott,

Örömből s bánatból kisebb-nagyobb részem,

S most mint egy elkorhadt és lombtalan vén fa:,

A közelgő vihart közönbösen nézem.

Az én ágaimon is voltak virágok,

Lepkék szállingoltak, madarak daloltak,

S a hűvös árnyéknak csöndes sátorában

Kifáradt vándorok pihenőt találtak.

Oh, minő kevesen élnek már azokból,

A kiket szerettem és a kik szerettek,

Azok sem a régi víg czimborák többé,

Magukba zárkózva zsémbesekké lettek.

A múltamból még csak néhány kedves emlék,

A mi némi vigaszt nyújt éltem alkonyán,

S az a biztos tudat, hogy közel van az éj,

Nekem is mennem kell a többiek után.

Lauka Gusztáv: 1818-1902

Das Alter

Ich bin bereits an jener Grenze angelangt,

darüber ist das Land des Lebens ungenützt,

winkt das Frieden einladende Gelobten Land,

das Jozafát-Tal vor jeglichem Lärm geschützt.

Aber ich beklage mich nicht, ich bekam auch

ein kleiner oder grosses Teil von Freud und Leid,

‘d jetzt wie ein fauler und blattloser alter Baum,

stumpf beobachte ich die herannahende Zeit.

Und auch auf meinen Zweigen waren noch Blumen,

Schmetterlinge flatterten, Vögel sangen,

und auch im stillen Zelt meines kühlen Schattens,

die müden Wanderer könnten ruhig schlafen.

Wie wenige von ihnen leben heute noch,

die, die ich liebte, und die, die liebten auch mich,

nicht einmal mehr diese alten Freunde,

sie schlossen sich ab und wurden sehr ärgerlich.

Nur die Erinnerungen aus der Vergangenheit,

was noch Trost spendet am Ende meinen Leben,

‘d das sichere Wissen, dass die Nacht nahe ist,

ich muss auch nach den anderen langsam gehen.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni