Két templom

Vén, százados dóm tövében

Ül egy gyermek a fövényben,

S elmerülve nagy munkába'

A dóm alakját formálja

A szétfutó homokszemből,

Mely a szellőtől is megdől.

Egész szívvel csügg e munkán,

Mást se lát, míg rajta munkál;

Nem ösztönzi gyarló érdek,

Dicsőség se kell szivének.

De ott ragyog gyermek-álma :

Kicsiny homok-templomába'.

S te ott fenn az égi trónon,

A kinek a világ hódol:

íme néked egymás mellett

Két templomot, nézd, emeltek !

Az : szédítő nagy műremek,

Ez: szétömlő homokszemek.

Azt emelte a hiúság,

Ezt az ártatlan tisztaság,

Mely tudatlan' megsejtette,

— Közelb jutván közeledbe —

Hogy szétfutó homok minden,

S örök csak te vagy a szívben.

Havas István: 1873 - 1952

Zwei Kirchen

Am Fusse des uralten Doms

ein Kind sitzt im Gras als Phantom,

in großartige Arbeit vertieft

an der Form eine Kuppel ritzt

aus dem weglaufenden Sandkorn,

was der Brise umrührt Jähzorn.

Er steckt sein ganzes Herzblut rein,

‘d, er arbeitet daran allein;

sonst kümmert er sich für gar nichts,

sein Herz braucht keinen Ruhm und Tricks.

Doch da erstrahlt sein Kindheitstraum:

in seinem kleinen Badeschaum.

Und dort auf dem himmlischen Thron,

wem die Welt dort oben huldigt:

und hier habe ich mit Verlaub,

zweite Kirche, für dich gebaut!

Euer ist: schwindelerregend,

mein ist: fliesende Sandelend.

Das war erbaut von Eitelkeit,

diese unschuldige Reinheit,

die unwissende Vermutung,

noch näher in deiner Richtung —

das alles hier ist nur Flugsand,

nur du gibst einen festen Stand.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni