Kikötőben

***

A gőzhajó kürtője bömböl,

A horgony láncza csikorog.

A kazán hogy zúg, hogy dörömböl!

A sóvárgó szív hogy lobog!

***

Tajtékot tur az ár haragja,

Paskolván a hajó kerék,

Majd szépen enged s vállra kapja,

Mint zsarnokát a csőcselék . . .

***

S utána két karom kitárul,

S ugy állok lelkendezve ott:

Hahó, az égre, kapitány ur,

Egy árva utast itt hagyott!»

***

De lelkem vágyó vergődését

Elnyeli a tengerzsivaj.

Fut, fut a gálya: a Dicsőség,

Boldog kiválasztottival. . .

***

S én maradok a meddő parton,

Sikong a hojsza, búg a szél . . .

Azután rám szitál az alkony,

S nyomtalan eltemet az éj

***

Sas Ede: 1869 -1928

***

***

Im Hafen

***

Das Horn des Dampferschiffs heult so laut,

die Ankerkette knarrend rollt.

Der Kessel brüllt und hämmert vertraut!

Wie das sehnsüchtige Herz trollt!

***

Die Wut des Stromes erstickt im Schaum,

klatschend laut auf das Antriebsrad,

und es wird sanfter, man glaubt es kaum,

wie die Meute in dem Freibad.

***

Hob beide Arme ganz souverän,

und ich stehe schwärmerisch dort:

Oh, um Himmels willen Kapitän,

ein Passagier blieb dort geschmort!

***

Aber das Pochen meiner Seele,

vom Rauschen des Meeres verschluckt.

Die Galeere läuft, läuft: die Ehre,

Glücklichen waren ausgesucht.

***

Und ich bleibe am kargen Ufer,

es ist windig ‘d der Wind heult.

Es dämmerte schon in Vancouver

‘d, die Nacht hat über mich gejault.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni