A legszebb dal

***

Üstökös volt apja, hajnalcsillag anyja,

Bíboros bölcsőben rengette-ringatta.

Zsarátnokot evett, lángot ivott rája,

Villámok tüzén nőtt, növekedett szárnya.

***

Mennydörögve száll ki tüzes bölcsőjéből,

A tornyos felhőket elfújja az égről.

Kicsalja a napot bűvös muzsikája,

Belekapaszkodik arany sugarába.

***

Száll a napsugárral erdőre, mezőre,

Mosolyogva pattan, fakad a rügy tőle.

Bezengi a virág hasadozó kelyhét,

Bosúgja illatnak a szabadság lelkét.

***

Száll a csörgő patak gyöngyöző habjára,

Ragadja a Tisza, a Duna hulláma.

Játszik vele a szél, elkapja az orkán,

Százados fák zúgják sziklabércek ormán.

***

Behat a dermedt szív kopár rejtőkébe,

Belenéz a nemzet fénytelen szemébe.

Láng csap ki belőle, ébredő lét lángja . ..

Sodorja magával az égő dal szárnya,

***

Ráborul a sajtó forgó kerekére,

Szabadság rózsáit hullatja ölébe,

Örömében a gép megáll zakatolva,

Hablelkek nyögésit magából kidobta.

***

Majd újra megindul, cikázó szikrát hány,

Forgatja kerekét szépséges tündérlány.

Szabadság nemtője, a költő múzsája,

Csillagos betűkből ragyog a dal rája.

***

„Talpra magyar!” zeng-zúg. Betör a börtönbe,

Olvasztó tüzétől hull a lánc csörögve.

Nyomába besurran a szabadság napja,

A penészes falat végig csókolgatja.

***

, . . Óh, te dicső költő! Isten harsonása!

Óh, te magasztos dal, költő szive lángja!

Őserő szülöttje, nemzet riadója,

Félrevert harangok harci kongatója!

***

Összetört bilincsből szuronyt kovácsoltál,

Zászlónkat ölelted, kard hegyén villogtál,

A to lelked zúgott csaták viharában,

Bömbölő ágyúknak dörgő szózatában.

***

Óh, mi szent indulónk! Összedőlt az oltár!

Útlan bujdosókkal te is elbujdostál!

Csak itt-ott csendültél vadon rengetegben,

Tömlöcök fenekén ... messze idegenben...

***

Bujdosó utadról visszatértél újra,

A hegyet, a rónát bezengve, bezúgva.

Te vagy és te leszel a mi legszebb dalunk,

Örök ébresztőnk és örök diadalunk!

***

Pósa Lajos olvasta fel Petőfi Sándonról írt versét 1899 Március 15-én

***

Pósa Lajos: 1850 - 1914

***

***

Das schönste Lied

***

Sein Vater war ein Komet, Mutter Morgenstern,

in Kardinalwiege wurde er gewogen.

Glut hat er gegessen, dazu trank er Feuer,

seine Flügel wuchsen im Feuer erzogen.

***

Donnernd aus der feurigen Wiege stand er auf,

er bläst die aufgehenden Wolken an Langlauf.

Seine magische Musik lud die Sonne raus,

‘d klammert sich an seinem Strahl morgens früh hinaus.

***

Es reist mit dem Sonnenstrahl zu Wald und Wiesen,

er lächelt, und sein Lächeln lässt die Knospen priesen.

Die Kelche spalten sich von dem Blumengesang,

der Duft von der Freiheit liegt in der Luft entlang.

***

Es schwimmt auf die Schäume des plätschernden Baches,

die fangen es auf, die Wellen von Donau ‘d Theisens.

Der Wind weht stark, ‘d gerät in den Orkan Säule,

auf den Gipfeln summen die uralten Bäume.

***

Dringt in die Winkel des gefrorenen Glaubens,

und blickt auch in der Nation verstummter Augen.

Eine Flamme lodert, die Flamme des Daseins,

aufgewacht eines lodernd brennenden Liedreims.

***

Es fällt auf das rotierende Rad der Presse,

‘d die Freiheit lässt ihre Rosen in Schoß teste'

vor Freude bleibt dann der Drucker ratternd stehen,

er stieß das Stöhnen schäumender Seelen flehen.

***

Dann geht es wieder los ‘d wirft Spritzende-Funken,

die schönen Feenmärchen dreht ihr Rad im Dunklen.

Die freiheitliche Art, die Dichtermuse blieb,

mit strahlenden Buchstaben leuchtendes Lied.

***

„Steht auf Ungarn!“ Summt ‘d dröhnt. Brich ins Gefängnis ein,

klirrend fällt die Kette aus dem hellen Feuerkeil.

Der Tag der Freiheit hat sich langsam hereinschleicht,

und küsst die schimmelige Wand vollständig leicht.

***

… Oh, du herrlicher Dichter! Du Gottes Posaune!

Du von Dichterherz erhabene Fanfare.

Ungarns Ur ahne, Alarmsignal der Nation,

Alarmglöckner für kriegerische Aktion.

***

Aus zerbrochenen Fessel Bajonett geschmiedet,

unser’ Fahne umarmt ‘d auf Degen Spitze steckt,

deine Seele heulte im Sturm wie gestriegelt,

im Donnern dröhnender Kanonen am Kriegsfeld.

***

Heiliges Marschlied! Der Altar ist eingestürzt!

Mit bösen Flüchtlingen bist auch untergetaucht!

Nur hie ‘d hat man dich gehört im Wald ungekürzt,

am Boden der Kerker … weit weg zusammen staut.

***

Bist vom Herumirren wieder zurückbegibt,

der Berg ‘d der Ebene, geklingelt, besingend,

du bist und bleibst für immer unser schönstes Lied,

der ewige Wächter und der ewige Held!

***

Lajos Pósa las am 15. März 1899 sein Gedicht über Sándor Petőfi

**

Übersetzung: Mucsi Antal-Tóni