Kedvesen mosolygott, hívogatott.
- Gyere csak, ne félj, veled vagyok! - szólt hozzám, s kézenfogott.
Mit tehettem? Hagytam magam, mentem vele, nagyon lassan.
- Lazíts kicsit, bízzál bennem! Lépteidre vigyáz szívem.
Nincsen nagy baj, megbotolhatsz,
itt a karom, kapaszkodhatsz,
ha elesel felsegítlek,
ha fáradt vagy, ölbe veszlek.
Hittem neki, bíztam benne,
elindultunk, ki a fényre.
Ilyen csodát még nem láttam,
 megbabonázva álltam.
Szivárványos rét felett ezernyi pille repkedett,
madárkórus víg nótája bizsergette lelkemet.
- Mutatok mást, jöjj utánnam!
Én lépdeltem, most már bátran.
Patakpartján vitt az utunk,
göröngyökön gyalogoltunk,
aztán kavicsos rész következett,
majd egy bozóttal küzdöttünk meg.
- Hová megyünk? Minek erre?
Nincs könnyebb út? Pihenjünk le!
Kérlek állj meg! Fáradt vagyok,
testem gyenge, lábam sajog.
- Sokat bírtál, megérdemled,
szólt hozzám és leültetett.
Inni adott, forrásvizet,
enni, frissen sült kenyeret.
Halk dallammal elringatott,
kedves álmot rajzolgatott.
Ébredtem már kora reggel,
madárfüttyös víg sereggel.
Harmatos fűszálak talpam alatt,
szelíden meghajoltak.
Elindultunk ismét ketten,
már nem kellett fogni kezem.
Harangszót hozott a szél,
és egy fátylat, mi hófehér,
majd gyermekek kacagását,
szerelmes szív dobbanását.
Éreztem valami megváltozott,
szeme láttam, komolyodott.
Aztán egy folyóhoz értünk, ott azt mondta:
 - Megérkeztünk.
Itt a csónak, az evező, túlparton a kikötő.
Onnan tovább, egyenesen,
s már látod a hegyed, kedvesem.
Ha feljutsz a tetejére, tiéd életed minden kincse.
- Te most ezt komolyan gondolod?
Oda, én, egyedül eljutok?
Azt mondtad velem leszel,
fogod kezem, nem engedsz el.
Ennyit ér az ígéreted?
Ezt velem, hogy teheted?
- Jól tudom, félsz most tőle,
nem hiszed, hogy sikerülne.
Pedig megvan hozzá mindened,
erő, ész és képzelet.
- Találkozok még veled?
- Elég behunynod a szemed.
De most itt az idő, indulnod kell.
Menj csak bátran, kalandra fel!

Most itt állok, hegyem messze,
nem tudom csúcsát elérem-e.
Erőt gyűjtök, tovább megyek,
más egyebet nem tehetek.