A fénylény meséje

A fénylények a patak medrében éltek, görcsösen a kövekbe kapaszkodva. Ősidők óta ott laktak. Ismerték egymást mindig, számuk változatlan volt. Tudták a napszakok mikor érkeznek, távoznak.
A hullámok, a sodrás, az áramlatok - ez volt az életük és persze a fény, ami hol felvillant, hol a homályba veszett.
Átéltek vihart és szárazságot, áradást. Időnként testüket a nap szárította, fagy dermesztette, de ők akkor is csak kapaszkodtak, ragaszkodtak a megszokott formákhoz.
Sosem engedték el magukat. Történhetett bármi a vízben, ők akkor is ott maradtak és lebegtek.

Egyikük egyszer elunta ezt az életet.
Elengedte magát, a víz felkapta és messzire sodorta a társaitól.
Felkiáltottak: gyere vissza, megsérülsz!
De ő csak hagyta, hogy az erős sodrás magával ragadja és vigye az ismeretlenség felé.
Kiváncsian nézelődött, de közben rettenetesen félt, mégse próbálkozott visszajutni.
Hozzáverődött a partoldalhoz, a sziklákhoz, teste zúzódott, majd szinte összetört.
Kezdte eluralni a rettegés, hogy talán mégsem volt jó ötlet elengedni a követ.
Fuldoklott a háborgó vízben és némán rimánkodott, csak legyen már vége a megpróbáltatásainak. Mikor már úgy érezte nem bírja tovább egy hirtelen hullám felkapta és feldobta a víz tetejére.
De hiszen ez csodálatos! Létezik más világ is, mint amiről tudtunk!
A társai eközben folyamatosan szólongatták és hívták vissza. Alábukott és visszaúszott hozzájuk.
Engedjétek el ti is magatokat és lássátok meg a világot úgy, ahogyan én!
De hát nézz magadra - kiáltottak fel - összetörtél, szinte rád sem ismerünk!
A fájdalom múlandó, de a csoda, amit láttam megér minden törődést.

A fénylények összebújtak és remegtek, mert valami mást, valami újat láttak meg rajta, a felfedezést örömét,
a Fényt, aki az életet, a változást hozta el nekik.
Úttörő volt a maga világában és így is ünnepelték.

Sétád során, ha belenézel egy patakba és a kavicsok közül apró buborékokat látsz feljönni a víz színére, akkor tudd, hogy a fénylények lélegzetét látod.

Összetörtem, maj alábuktam és most várom, hogy a görcsös kapaszkodásom megszűnjön és újból el merjem engedni magam.

Először élnünk kell önmagunkért, hogy másokért is élni tudjunk. Kálváriát járni,keresni Isten nyomát a Golgotán, lámpást tartva kezünkben.Mindig tudatjuk önmagunkkal / a belső énünk/, mikor nyomra leltünk.Ki mondja azt, hogy ez nem fájdalmas?De egy pillanatra szivárvánnyt látunk.

Tehát a virágot vásárló lány vagyok...