Zűrös idők voltak, zűrösek jöttek. A fiú, tizenéves, a mostban élt. Nem érdekelte, hogy mi volt és mi lesz.
A Banda tagja akart lenni. Menő akart lenni.
A családja nem értette őt. Hagyományokkal jöttek, szabályokkal, amelyek megtartása, betartása nevetségessé tette a többiek előtt. Az utcák tele voltak falfirkákkal, betört ablakokkal, az ő fajtáját szidalmazó emberekkel. Később egyenruhásokkal.

A Banda beállt egy egyenruhás szervezethez. Lenézték őt az öröksége miatt, a családja miatt. A jel miatt.

A fiú nem adta fel. Bebizonyítja, hogy méltó tagja lesz a csapatnak! Embereket adott fel a Bandának. Egy idő után a Banda felettesei felfigyeltek buzgóságára, egy próbát ajánlottak egyenruháért cserébe. A családját adta.

Soha nem látta őket, ahogy a többiek felől sem hallott többé semmi hírt.

Nem számított. A Banda befogadta őt! Fegyvert is kapott, népszerű lett. Rengeteg embert "szállított le" nekik. Aztán eljött a nagy nap: magukkal vitték egy begyűjtésre.
Egy messzi kisvárosba mentek. Az utcákon fegyveresek terelték az embereket, akiknek a ruháján ott volt a jel. Az ő feladatuk a lakások átkutatása volt. A fiú lelkére valami síri sötétség telepedett, kifejezéstelen arccal szórta a holmikat és vitte a kocsikra.
Ablakokon kinézve, utcán vonszolva a holmit látott puskatusokat arcokba csattanni, lövések dörrenése hasított a fülébe. Az Iszonyat vette körül.

Dícséretet kapott. Újabb és újabb begyűjtésekre ment. Már tudta, hogy azok az emberek gyűjtőtáborokba kerültek.
Egy alkalommal az elvitt, jelölt emberek haját, ékszereit, aranyfogait gyűjtötték. Társaival együtt rendet kellett tartania.
Az egyikük vonakodott odaadni a jegygyűrűjét... az ő feladata volt, hogy szerezze meg.
Most megmutathatja!
Ahogy annyiszor látta a Bandától, másoktól: hidegvérrel, rezzenéstelen arccal lőtte szét előbb a nő kezét, aztán a fejét. Vére ráfreccsent. Eltette a pisztolyt, lehajolt, a cafatokból kihalászta a gyűrűt, felhajtotta a nő szoknyáját, a kombinéjával letörölte a vért, majd a szerzeményt a Banda egyik, nagy rangot elért tagjának nyújtotta át.

Amaz elvigyorodott:
-Ügyes kis zsidó vagy te, pajtikám. -mondta, vállonveregette őt és a dobozba hajította a gyűrűt. A többiek elvonszolták a testet.

"Ügyes kis zsidó vagy te, pajtikám."
Mintha pofonütötték volna. Sokáig égett ez a mondat a lelkében. Egészen az első korsó sörig. Eltemette magában ezt a pillanatot, mintha sose lett volna. De visszajött az emlék, amikor egy szállítmányt kísért az egyik táborba. Eszébe jutottak azok az emberek, akikkel nem volt jóban. Azok, akikkel jóban volt. A családja. Mind ilyen módon, mind ilyen helyre kerültek. Meglátta a füstoszlopot - eszébe jutott a Történetbeli felhőoszlop és tűzoszlop - , megkérdezte a Bandatársát, mi készül abban az üzemben.
A haverja gúnyos vigyorral mondta: -Hamu.

Hamu.
Hát igaz lenne? Azok az emberek most már mind hamu? A gáz, az sem csak gyerekek riogatása volt?
A táborok nem munkatáborok - hanem haláltáborok?
Ő tette ezt. Etette ezeknek a táboroknak a kapuit, a szögfogú telhetetlen torkokat...a sajátjaival!

A SAJÁTJAIVAL!

Megérkeztek. Leszálltak a kocsiról. Minden ízében reszketett már a fiú, alig állt a lábán. Csend volt. Mind őt figyelték. Csak állt ott. Előtte vonult el a rakomány, néhányan ránéztek. Könnyes, dühös és a sorsukat nem értő, a sorsukba belenyugvó tekintetek fúródtak az övébe.

Hányni kezdett. Sírt. Az őrület határán táncolt.
Akkor odalépett mellé a Banda, körbevették, karonfogták, szinte vitték a táborvezető elé.
Nem jutottak el a tudatáig a beszélgetés szavai.

-Hát ennek mi baja?
-Herr Lagerführer! Bajtársunk nagy szolgálatot tett a Hazának, de a terhek alatt most megrendült ereje.Talán az előélete miatt van...  zsidó... - ezt már suttogva mondta.
-Szanatóriumba kellene vinni.- vetette oda nyeglén egy másik, majd kérésre elmesélte a fiú hőstetteit.
-Szanatóriumba?- vonta fel a szemöldökét a Lagerführer.
Nevetés.
-Igen uram, olyan csillagosba. - csippentett a szemével a Bandavezér.
-Értem. Hát egészen véletlenül a miénkben van a legtöbb   -felröhhentett - csillag...
Röhögés.
-Hát vigyék a hőst a lakosztályába! -intett, és már vonszolták is, tépték a ruháját, ütötték, rúgták, nyírták.

A következő két hétben csak vegetált. Néha hosszú percekig nevetett vagy sírt.
Az őrök kiköptek, ha feléjük haladt el, vagy eljátszadoztak vele. Fogolytársai nem ismerték az előéletét. Befogadták, mint sorstársukat. Mint közülük valót.
Amikor fertőtlenítő fürdőbe mentek, mindig csendben, főlehajtva ment. Néha lopva nézte a társait.
Látott gyerekeket is, ők külön részen voltak, ahogy a nők is. Néha egy-egy csoport nem tért vissza a fertőtlenítésből.
Egy nap, miután hosszú idő után újra meg merte szólítani Istenét, ismét elindult a menet.
Ezúttal nem jött vissza. A hörgések közül a figyelő fül és a szem, ha lett volna ilyen, kihallotta volna, leolvasta volna, a fiú ajkáról szakadó utolsó szavakat:

Bocsássatok meg! Atyám, méltatlan vagyok! Mentsd meg őket...

Belőle is az lett, ami oly sok emberből akkor: hamu.

A barakkokban emberi árnyékok mozdultak az új napban. Új gödör sarjadt a golyók kegyeltjeinek... új arcok népesítették be az üres barakkokat. A kémény füstje elsötétítette a napot, kormot szitált csillagosra, egyenruhásra egyaránt.

A fiú még egyszer visszahajolt az arcokra. Az arcokra, melyek elárulták és az arcokra, melyeket elárult.
Esni kezdett...

 http://www.youtube.com/watch?v=Ktv2C9vnRKU&feature=related

 
 Az öreg hölgy lehajolt a sírástól reszkető, betegségétől fuldokló lányhoz.

 "Meg akartál ismerni egy másik életet...ez egy volt a sok közül. Köze volt hozzád. Többet nem mondok.
Talán te voltál, talán téged árult el, talán te árultad el. Itt és most mindez nem számít.

Csak az, amit ebből tanultál. Használd fel a feladatod végrehajtásához a tudást."

Nagy nehezen elcsitult a roham, felszáradtak a könnyek. Úgy fél óra múlva a lány nagyon csendesen, még mindig magzatpózban ringatva magát, megszólalt:

"Soha Többet."

Ennyiben maradtak.

 http://www.youtube.com/watch?v=PrV89rRMju0&feature=related