Figyelem őket.
Egyikük észrevesz
és rám tekint.
Vizslató szemével
farkasszemet nézek,
s ezek a szemek most
azt üzenik: a szánalmamból
köszönik – nem kérnek.
Pedig nem szánalom az,
amit most érzek.
Csupán érdeklődés – kíváncsiság...
Ő az erősebb. Kitartása rávesz,
hogy elfordítsam fejem.
Közömbös arccal a távolba nézek,
de titokban mégis őket lesem.
Furcsa pár ők. Odébb ülnek egy fapadon.
A fiú kócos, lehet vagy húszéves,
A lány: gyerek még –úgy gondolom.
De összhangban mozdulnak az ujjak,
lendül a kéz, formálódik a száj,
És értik egymást – szavak nélkül értik!
/Nekik ez oly természetes.../
Sokan miért vagyunk mégis
erre képtelenek?!
Bámulom őket kitágult szemekkel,
s a szégyen pírja szétömlik arcomon.
Bátrabbak ők a számkivetettek,
mert kimondják, amit mi – bátrak –
elhallgatunk.