Már a születésem előtt sem volt valami fényes az életem. Anyám egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy nem kellek neki. Apám, ha másként gondolta is, nem tehetett semmit ellene, elvégre gyerekkérdésben mindig a nők döntenek. Micsoda igazságtalanság!
Szóval a tojáshéj még a fenekemen volt, amikor nevelőszülőknél találtam magamat. Kezdetben jó dolgom volt náluk, mert bár voltak saját gyerekeik is, nem tettek különbséget közöttünk. Ugyanazt kaptuk enni, közös szobában laktunk, és egyformán foglalkoztak velünk. Testvéreimmel sokat játszottunk, igaz, olykor alaposan helybenhagytak, de pusztán szeretetből, ezért soha nem szívtam mellre. Maradéktalanul boldoggá tett, hogy van családom, és egyáltalán nem éreztem a szüleim hiányát.
Sajnos, hamar vége szakadt ennek a felhőtlen időszaknak. Ahogy nagyobbacska lettem, egyre inkább háttérbe szorultam. Nevelőapám szinte kizárólag az édes gyerekeit tanítgatta, és rám – a koszon kívül – csak az ragadt, amit ellestem tőlük. Kaptam ugyan enni, s ha elég gyors voltam, és nem falták fel előlem a mostohatestvéreim, jól is laktam néha, azonban nevelőanyám többször hangoztatta, hogy jó lenne, ha lassan megtanulnék gondoskodni magamról. Ők már nem győzik betömni a sok éhes szájat.
Aztán elérkezett a pillanat, amikor nem bírtam tovább, betelt a pohár, elszakadt a cérna, kiborult a bili. Az történt, hogy egyik nap elém állt a nevelőapám, és ridegen közölte velem, hogy ideje a saját lábamra állnom, azaz fel is út, le is út. Mégis, hová mehettem volna???
Végül elkeseredésemben a lefelé vezető utat választottam, és úgy döntöttem, véget vetek földi pályafutásomnak. Nagy üggyel-bajjal feljutottam a kertünkben álló legmagasabb fa tetejére, és óvatosan araszolva kiálltam az egyik ágára. Vettem egy mély lélegzetet, lehunytam a szememet, majd… elrugaszkodtam. Lelki szemeim előtt lepergett rövidke életem, és annyira sajnáltam magam, hogy kis híján sírva fakadtam.
Vártam a földet érést, elképzeltem szétroncsolódott testemet a porban, ám egyszer csak arra eszméltem, hogy zuhanás helyett… szállok. Hurrá! Tudok repülni! Ez aztán a jó móka! Abban a pillanatban haragommal együtt nyomtalanul eltűnt minden keserűségem, és már eszem ágában sem volt meghalni. Most jól kiszúrtam mindenkivel, nem igaz? Majd leesik az álluk, ha meglátják, ahogy hasítom a kék eget!
Tiszta szerencse, hogy madárnak születtem, még akkor is, ha csak kakukk volt az apám és az anyám…