Hát itt meg mi a fene folyik? Mi ez a sokadalom? Én nem hívtam vendégeket… Na, majd adok a kölyköknek, ha megint házibulit tartanak a távollétemben! De miért van mindenki kiöltözve? Vélhetően ünnepelnek valamit… Akkor meg miért van ilyen nagy csönd? Miért nem bömböl a zene, ahogy egy valamirevaló kerti partin szokás? Vagy legalább dumálnának, nevetgélnének, hiszen vicceket csak mesélnek… Talán mindenki elveszítette a humorérzékét? Hé, srácok, figyeljetek csak! Hallottátok azt, hogy: Két rendőr beszélget egy utcakereszteződésben, és… Hé, hát senkit nem érdekel? Pedig irtó klassz poénja van… Na jó, akkor nézzük, mit lehet itt enni. Hűha, micsoda finomságok! Kosárka, pont ez a kedvenc sütim. Ne már! Szemtelen ficsúr! Képes volt elvenni előlem az utolsó darabot. Majd szólok a fiaimnak, hogy jobban válogassák meg a haverjaikat. Azaz, várjunk csak, ez a srác olyan ismerős… Hát persze, a nővérem fia, Peti, akit ezer éve nem láttam. Vajon mit keres nálunk? Nyilván kérni akar valamit, pénzt vagy szívességet. Még szerencse, hogy nem vagyok itthon…
Na jó, ha már enni nem kapok, hadd igyak egyet. Jólesne például egy hideg sör ebben a tikkasztó hőségben. Aha, ott egy asztal megpakolva mindenféle piával. Na ne, mit látok? A legkisebb csemetém éppen vörösbort tölt magának, a látszat kedvéért persze némi kólával hígítja. Érdekelne, hol van ilyenkor a bátyja? Miért nem szól rá, hogy korai ez még neki? Alig múlt tizenhat… Még szerencse, hogy az apjuk nem látja, különben forogna a sírjában szegény. Na, szépen vagyunk, majd kapnak a fejükre! Alig teszem ki a lábamat, máris megszegnek minden tilalmat.
De tényleg, ha nem vagyok itt, hogyan láthatom, mit művel a drágalátos családom??? Nem értem. Ahogy azt sem, hogy kerül ide a nővérem és a párja… Szökőévben egyszer, ha meglátogatnak, most meg pont akkor jönnek, amikor elkerüljük egymást. Szegény Juli, megint gondjai lehetnek, mert buzgón törülgeti a szemét. Inkább az orrát fújná ki, idegesít ez a szipogás! Mellesleg innen is, onnan is ezt hallom. Jé, csak most tűnik fel, hogy majd mindenki zsebkendőt szorongat. Hát persze, itt az allergiaszezon. Ennyi náthás ember egy rakáson!
Nicsak, mit bámulnak olyan elmélyülten a pázsit közepén? Valami nagyon érdekes dolog lehet ott, mert szorosan körülállják. Legalábbis egy dinoszaurusz tojásnak kell lennie, ha ennyire tolonganak körülötte. Menjetek már odébb, nem látok semmit! Na végre. Az unokahúgom férje, egy nagy melák, kegyeskedett arrébb fáradni. Igaz, csak azért, mert helyre tette a kisebbik fiát egy apai nyaklevessel. Töröm a fejemet, őket ugyan mi szél fújhatta ide. Egy faluban lakunk ugyan, de általában én szoktam beugrani hozzájuk egy kis tereferére… Na mindegy, a fő, hogy közelebb férkőzhetek.
Mi a franc ez? Hoppá! Egy koporsó… Ki halt meg? Aggódó tekintetem a tömeget pásztázza, gyorsan számba veszem a gyerekeimet. Megkönnyebbülés: mind a négy megvan. Élnek és virulnak. Azaz most éppen lógatják az orrukat. De akkor ki fekhet a ravatalon? És nekem miért nem szólt senki? Elvégre ez az én házam, az én kertem, és az én…
Amint közelebb lépek, görcsbe rándul a gyomrom. Segítség, mindjárt elájulok!
Úgy is lett. Holtan estem össze, amikor megpillantottam magamat a simára gyalult, hófehér selyemmel bélelt koporsóban. És senki nem segített…