Fel- le járkálok a szobámban. Csak pár perce búcsúztam el tőled, mégis úgy érzem, mintha órák teltek volna el.
Folytatom a sétálást. Oda és vissza, oda és oda. Hiába, nem találom a helyem nélküled.
A szobában még érzem a parfümöd illatát és a levetett ruháid is, ott hevernek az ágyamon. Magamhoz ölelem, és mélyet szippantok belőlük. Érzem a bőröd illatát is rajtuk. A ruháidat szorongatva végig dőlök az ágyamon. Rettenetesen fáj a hiányod! Nem bírom tovább! Amikor végigfolyik az első könnycsepp az arcomon, hagyom, hadd kövesse a többi is. Talán utána könnyebb lesz...
Ha lehunyom a szemem, magam előtt látom az arcod. Mérgesen nézel rám, hisz nem szereted, ha sírok. Aztán elmosolyodsz. Ez engem is megnyugtat. Már nem is folynak a könnyeim.
Tudom, neked is nagyon hiányzom. Elvégre nem lenne ez szerelem, ha nem fájna.
Számolom a perceket, hogy mikor láthatlak újra. Egyetlen pillantásért bármit megtennék!
De az óra mutatói csak lassan vonszolják magukat előrébb. A hétezer-kettőszázból csak tíz perc telt el. Így hogy élem túl a következő öt napot?!
A telefonom zörögni kezd, üzenetet kaptam. Röviden és mégis mindent beleírva jelenik meg a neved alatt e két szó: Szeretlek! Hiányzol!