- Te jó ég! - nyögte a férfi, és öklendezve szaladt a közeli mogyoróbokorig, ahonnan pár pillanattal később jellegzetes hangok hallatszottak. A kis csoportból, mely a kiásott holttestet vette körbe, alig két perccel később még valaki csatlakozott az előbbi férfihoz. Ő már a hatodik volt, aki miután egy pillantást vetett a tetemre, rosszul lett a látványtól.

- Jól van, pakolják össze mielőtt mindenki kidől, és nekem kell bezsákolnom! - adtam ki az engedélyt.

Gondterhelt arccal indultam el a picit távoli, viszont annál szemetesebb parkolóban álló ősöreg, de még használható járgányomhoz. Menet közben, hogy az arcomra kiülő undort leplezni tudjam, inkább feltettem a napszemüveget, pedig napok óta nem is sütött már a nap.

Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, és a slusszkulcs is a helyén volt, mikor újabb gyakornok sietett a sűrű mogyoróbokor felé.

- Hiába, az ilyenhez is gyomor kell. - gondoltam magamban, miközben mély levegőt vettem, hogy a reggelimet lent tudjam tartani. Ez még nekem is sok volt.

A helyszín mondhatni, tökéletes egy nem kívánatos személy eltűntetéséhez. Bal és jobb oldalon hatalmas, sűrű erdő húzódott végig, a parkoló előtt gondozatlan, vadkenderes szántóföld, mögötte pedig egy régi, bomladozó gyárépület. Az üzemet már hosszú évekkel ezelőtt bezárták, miután csődbe ment, de az építmény senkinek sem kellett. Na, ez tipikusan egy olyan hely, amire azt szokták mondani, hogy ott a madár se jár. Kivéve persze az itteni örömlányokat, akik gyakran jártak ide bizonyos üzleteket lebonyolítani, a magán területet jelző táblák ellenére is.

Már beindítottam a motort, mikor észrevettem, hogy dr. Watson hevesen integet felém, hogy várjam meg. Dühösen állítottam le a kocsit, és mérgesen nagyot csaptam a kormányra. Így is késésben voltam, a főnök megöl, ha ma is elkések!

- Hysteria! Várj egy kicsit! Most szóltak a központból, hogy találtak még egy kislányt, innen nem messze. Még nem tudják, hogy az ő áldozata-e, ezért gondolták, hogy meg kellene néznünk, ha már a közelben vagyunk. - mondta a doktor, miközben beült mellém.

- Hova is megyünk pontosan? - kérdeztem, miközben kikanyarodtam az elhagyatott parkolóból.

- Csak ide, a Nyugati erdőben, a Rókapuszta tisztásra.

- Hogyhogy ide hozták ezt a rengeteg gyakornokot? Nem lesz nekik ez elsőre túl kemény? Vagy épp ez volt a cél?

- Nem az én ötletem volt. Owen nyomozó reggel lejött az irodámba, és azt mondta, hogy minden kórboncnok gyakornokot vigyek ki tetthelyre is a mai nap folyamán. Szerinte jót tesz nekik, ha egyszer egy igazi tetthelyet is láthatnak. Én nem gondoltam volna, hogy ilyen látvány fog bennünket fogadni. Jobban örültem volna egy egyszerű gyilkosságnak, sok vérrel.

- Szerencsétlenek legalább most látnak először holttestet?

- Nem, mázlimra nem, mert akkor biztosan még többen lettek volna rosszul.

- Ja. Az ilyesmihez gyomor kell, meg persze idő, amíg az ember megszokja.

- Igen, nekem is kellett pár év, mire hozzászoktam, hogy állandóan holtestek vegyenek körül, de bevallom, ezek az esetek még engem is megviseltek. - mondta a halottkém, miközben hatalmasakat fújtatva egy zsebkendővel letörölgette a homlokáról az izzadságcseppeket. - Tényleg, ez már hányadik eset is?

- Ez volt a tizedig. Remélem, az a lány, akihez megyünk, nem az ő áldozata.

- Én is nagyon remélem. El sem merem képzelni, hogy mit élhetek át ezek a lányok, amíg annál a vadállatnál voltak.