Amikor három héttel ezelőtt megismerkedett Gézával a cseten, Annamari még nem sejtette, mekkora bonyodalmak származnak az ártatlannak induló beszélgetésekből. A nála tizenkét évvel idősebb férfi éppen rossz passzban volt, éjszakákon át álmatlanul forgolódott, mert attól félt, a barátnője el akarja hagyni. Szüksége volt valakire, akinek kiönthette a szívét. Felment hát a csetre, ahol régen gyakran ütötte agyon az időt unaloműzésből. Remélte, hogy fent talál valakit a régi ismerősök közül, és Annamari ekkor „nézett be” hozzá. A fiatalasszony megértő hallgatóságnak bizonyult, és mivel akkoriban az ő házasságában is komoly gondok jelentkeztek, éjszakánként kölcsönösen vigaszt nyújtottak egymásnak.
Hamarosan a nő javaslatára áttértek a hosszú telefonbeszélgetésekre, ám Géza még ebben sem látott semmi kivetnivalót. Először akkor döbbent meg, amikor Annamari egyik éjjel közölte vele, úgy döntött, elválik a férjétől. Géza gyanította, hogy ebben neki is szerepe van, ezért minden erejével igyekezett meggyőzni a fiatalasszonyt, hogy nem léphet ki a házasságából pusztán azért, mert a férjével elhidegültek egymástól, ő pedig vonzódni kezdett egy idegen férfihoz. Bár nem tett semmi olyat, amivel bátorította volna, mégis kötelességének érezte, hogy most észhez térítse.
– Gondolj a gyerekeidre! – mondta szinte nyersen. – Nem szakíthatod el őket az édesapjuktól. És különben is, miből akarsz megélni velük?
Géza tudta, hogy Annamari a három gyerek mellett, akik közül kettő még óvodába járt, csak alkalmi munkákat vállalt, és a jövedelmük jelentős részét a családfő teremtette elő. A nő azt sem tagadta előtte, hogy a férje jóravaló, dolgos ember, aki mindig mindent megtett érte és a gyerekeikért.
– De már nem szeretjük egymást – fakadt ki egyik este, majd kibuggyant belőle a vallomás: – Én téged szeretlek!
Géza elhűlve hallgatta, hiszen ő soha egy szóval sem biztatta, és nem ígért neki semmit. Elvégre szerelemmel szerette a barátnőjét, és vele akarta leélni az életét. Annamarit csupán barátnak tekintette, akivel megoszthatta a lelki gondjait, és cserébe meghallgatta az asszony problémáit. Géza hat évvel korábban vált el, és bár az ő gyerekeik jóval idősebbek voltak akkor, szemmel láthatóan megviselte őket a szüleik szétköltözése. Ettől akarta megkímélni a nő gyerekeit így ismeretlenül is.
– Hogy szerethetnél? Hiszen még csak nem is találkoztunk!
– Én akkor is szeretlek, és ezen nem változtathatok – makacskodott az asszony.
– Ez hihetetlen! Nem veszed észre, hogy életed legnagyobb ostobaságát készülsz elkövetni? – magyarázta Géza először türelmesen, majd egyre dühösebben. – A gyerekeidnek anyára és apára egyaránt szükségük van!
– Lehetnél te az apjuk – vetette fel Annamari, mint aki már mindent gondosan eltervezett.
– Nézd, őszinte leszek hozzád – mondta Géza, és kifehéredtek az ujjpercei, ahogy az indulattól szorosan megmarkolta a telefonját. – Én szerelmes vagyok a kedvesembe. Benned kezdettől fogva csak egy barátot láttam, akivel jó volt beszélgetni. Sajnálom, ha bármi olyat mondtam, amit félreérthettél. Tehát tisztázzuk: Nem áll szándékomban felnevelni a gyerekeidet. És nem árt, ha felkészülsz rá, hogy a mai világban nem fogsz találni olyan férfit, aki magára vállal három idegen gyereket, amikor örül, ha a sajátjairól képes gondoskodni. Jól gondold meg tehát, mit teszel!
Géza érezte, hogy kissé keményen beszél az asszonnyal, de mindenáron meg akarta értetni vele, hogy nincs joga merő önzésből megtenni egy olyan lépést, amely kihat a gyermekei egész életére. Ráadásul a férjét sem foszthatja meg apai jogaitól, elvégre a férfi épp a munkája miatt nem ért rá többet foglalkozni vele, hogy nekik mindent meg tudjon adni.
Annamari elsírta magát csalódottságában.
– Azt hittem, te is szeretsz – hüppögte elkeseredetten.
– Én pedig azt hittem, egy új barátra tettem szert – hűtötte le a férfi. – De te úgy viselkedsz, akár egy éretlen bakfis. Nőj már fel végre, te álmodozó!
A következő napokban a fiatalasszony még írt pár sms-t Gézának, sőt, többször fel is hívta, azonban a férfi határozottan az értésére adta, hogy a jövőben nem kíván vele semmiféle kapcsolatot fenntartani.
Akkor is elválok! – fortyogott magában Annamari. – Ez az én döntésem, és nem szólhat bele senki!
Ám ahhoz, hogy megvalósítsa, amit olyan jól eltervezett, egyelőre nem volt bátorsága. Egyedül nem merte vállalni három kicsi gyereke gondját. Mindenáron kellett neki valaki, aki osztozik a terheiben, ezért amint elmúlt a 'csalódás' okozta fájdalma és keserűsége, esténkét ismét letelepedett a számítógépe elé, és újult erővel vadászott a következő nagy Ő-re...