"Kicsi gyerek nagy a fej,
Szopni jó az anyatej".
Megszülettem Erdélyben,
akkor éppen Lupényben.
Édesapám vasutas.
Édesanyám taníttass.

Alig jöttem világra,
indultunk Kolozsvárra.
Menekülő vonatok,
lengtek a nagy lobogók.
Aztán könnyek, vágykönnyek.
Lakók lettünk s öleltek.

Bátyám kicsi hadapród,
a családtól távozott.
Jött a világháború,
csak túléljük volna jó.
Menekülés, újra csak
s az ajtók mind csapódtak.

Fél vagon volt lakásunk,
egy hónapig utaztunk.
Hátunk mögött Kolozsvár,
bombatölcsér, sose se vár.
Nem volt étel se ital,
csak szomorú síri dal.

Gyomaiak kenyeret,
levest hoztak és tejet,
és mindenki sírt akkor
S ágyúztak már valahol.
Vonat indult, ment tovább,
zúgtak a fényorgonák.

Szíve alatt öcsémmel
Édesanyám – beszélte,
nem volt könnyű nem bizony.
Sokszor lőttek s az iszony
elérve, belénk égett,
láttunk a repeszeket.

Mélyen forgott a kerék
Kommunizmus tenyerét
Családokra rátette.
S üldözte messzi Recskre.
Jöttek a koholt vádak
S elvtárs ölt elvtársakat.

Iskola, általános
gimnázium Nagy Lajos,
majd szakma és technikum,
és óh az irodalom.
Felfedeztem magamnak
amit nem tanítottak.

Apámat bélistázták.
Gyűjtöttünk kenyérhéját.
Bátyám csont-tébés. Fekve
tanult, és volt ereje.
Édesanyám, ésapám
kiáltottak, jaj szaván.

Nagyon sokat dolgoztam,
szoroztam és osztottam,
főfoglalkozás mellett
mindent amit lehetett.
Gyermekeim örömök,
Négy unoka s köszönök.

Szerelem már nyugdijas 
lelkem pőre, s irgalmas.
Magamat nem, hazámat
féltem. Sok a vadállat.
A kútban a víz kevés
s újra itt a szenvedés.