A bársony égbolt halkan kitárta
Föld felé nyíló felhőablakát,
az erdőket lent még köd takarta,
rejtelmes szürkéskék kabát.

Csak apró égi jel volt csupán,
csak csendes változás;
én figyeltem rá egyedül,
nem volt ott senki más.

Gyöngyfényű gyöngéd karjait
a Föld felé tárta a Hold
és minden vízcsepp idelent
feléje áramolt.

A völgyben felbuzgott a forrás,
a sziklából karsztvíz csepegett
és nedves felhőkbe burkolóztak
a ködsipkás vén hegyek-

Medrében selymesen surrogott sok ér,
duzzadni kezdett minden kis patak;
folyók siettek a tengerek felé,
halkan hullámoztak hűvös, kék tavak.

Nők forgolódtak félálomban,
feldúlták holdsütötte ágyukat,
testük jelezte a változást a mélyben,
rángó szemhéjuk zaklatott álmukat.

Ülök ablakomban, bűvölöm a Holdat,
átitatja szívem mákonyos égi oldat;
lelkem hullámként ostromolja
a sziklás  partokat;
és úgy múlik el e bűvös óra,
mint egyetlen pillanat.