Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
megtépázott, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, míg léhán elpereg.

Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neonkörökkel incselkedik a huzat,
mintha üvegfestékbe firkálgatna lyukat.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: csak lustán lengedez.

Rángó tudattal varr össze elmém pontokat –
nehezen nyelem a szúrós, sós levegőt,
a halszagú, híg sötétben némán izzadok –,
régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.

Húsz éve… akkor sem eredt el a zápor,
csak hallgattuk suta, tördelt zihálásunk.
Most mégis egy hang, egy elnyűtt kérdés sajog,
lomhán lifegnek szakadt, foszlott mondatok.

Hirtelen mozdonyfüst terül, marja szemem,
csak meztelen, múltba lépő lábad látom,
szakállas sorompó lánca kattan mélán,
magányom zuhan rám – felszakítja vénám.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz, rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: csak lustán lengedez.


***