Csend ül a kerten, én meg padomon
szívdobogásom magam hallgatom...
nincs szorítás, szúrás, vad aritmia ;
hát feledve megszokott bajom,
hagyom, hogy átöleljen a halk harmonia.
Belemerülök e varázsos kertbe,
melynek épp a május a legszebb évszaka,
és érzem, hogy elvarázsol máris az éjszaka.

Sárga kelyhek százai egyszerre kinyílnak,
bűvös virág, a parlagi ligetszépe
köszönti így az ezüstarcú holdat,
mintha titkos hódoló tenné le névjegyét...
Ám a Hold nem osztogatja könnyen a kegyét;
arcát sejtelmes függöny mögé rejti el,
mint kit sem virág, sem szerenád nem érdekel.

A hiú fülemüle gyorsan befejezi hát
csodás bőséggel áradó szerelmes dalát;
azért végső trillával elkápráztatja még
az illatba bódult balzsamos éjszakát...

Denevérszárnyak sem csaponganak már;
a baglyokat csak sejteni lehet,
ahogy csendben mocorognak,
egeret emészve,
a nagy fenyő ágán a fejem felett.
Vadászatából megtérve elpihent már
a padláson oly sokszor zajongó menyét,
a jóllakottan szuszogó sün is csendre inti
a magas fűben motozó nejét.

Csend ül a kertben, én meg padomon.
Körülvesz a béke. Boldogan hagyom.