Kedves Barátaim.

A Végtelen fohász egy gyűjtőcím a szerelmes verseimnek és dalverseimnek.

Azért végtelen, mert az ember egész életében vágyakozik az igazi a nagy szerelemre, és azért fohász, mert elérni csak ritkán adatik meg.

Szerelmes versek,- nem igazán szeretem ezt a kategóriát, mert általában aki meghallja giccses, úntáig ismétel azonos szavakból összetákolt verseket vár.

Nehéz kitörni ebből és valóban nehéz eredetit, egyénit adni ebben a műfajban.

Mentségemre legyen mondva nem is gondolkoztam ezen, amikor kifakadtak belőlem ezek a versek.

 Belső talán titkos tiltás volt bennem, hogy elkerüljem az ismert fordulatokat. Persze van bennük már hallott szó és hasonlat is, talán hiszen annyi verset írtak már a szerelemről, hogy talán ismerhetetlen mind.

Nos, én most elétek tárom azokat a gondolatokat, amiket papírra vetettem, amikor fájdalmasan szép érzések, gondolatok sorakoztak bennem és nem tudtam másképpen elmondani csak így. Remélem, találtok benne szépet, és vállalhatót.

                           Valami még itt van,

lelkem börtönébe zárva,

itt dörömböl bennem, lázasan,

s kitörni készülő vulkánként

feszíti a szavak és dalok

szerény burkát.

Megriadva érzem ereimben,

szívem monoton mormogását,

ahogy percenként hetvenszer

dobbantja, Tündér! a neved.

S ez éltető dobbanással

küldi szét az Üzenetet

minden pici sejtnek:

Szeretlek, szeretlek, szeretlek.

És mégsem találnak Rád,

sem a szavak, sem a dalok,

s e hiábavaló feszülésbe,

lassan belerokkanok.

Lelkem gyilkosa!

Márványideg lelkedhez,

        lélekvér tapad.

Porrá ég e tűzben,

mi belülről fakad,

de halála pillanatnyi csak,

mert mint főnixmadár

hamvaiból, csillogva újra éled,

új versel, új dallal fáradhatatlanul

keres, TÉGED!