"Ego sum via
veritas et vita"

Megismerni egymás világát,
mint egymásba bújt ellenkezés,
két ponton álló sziklák imádják
a mezőt, a folyót, az alacsony részt.

Ilyen szép lett gyengeségünk.
Egymástól ébredjük el, hogy
az élet játéka, ami a lényeg,
finom porszemcsék rezgőtánca
az ellenszédült szélben.
Örvendezzen hát,
akár a gondolat, és hű
ritmusokat szavakba mentve
hozd közelembe világodat.

A szív megjelölt,
királyok városában
a királyné jelölt,
játék, akár az élet,
látom még a levegőt...

a közelben rejlő világokat...
már nem félédesen fehér az asztalon a bor.
Könnyes lesz szívemben a vér,
ha többé nem Rá gondolok,
mennydörögne a felderítő tánc!
Apró lábakon szökkenő vidukák
érzik a prémeket, a simogatás titkát,
képesek az áldozatra:
od'adják a legnagyobb kincset
a mindennél több kárhozatra.

Esőcsepp hullámzik talpunk alatt,
a sötét felhők bőrünkre ülnek,
mint megannyi baktérium,
folytonosan települnek,
s legyen bár növény
vagy ragadós állat:
az éneklő jégveréssel
mindannyian tovaszállnak.

Merre van a végkijárat?

Télen álmodom,
nyáron ízlik a gyümölcs,
héthetvenhét határon át
kutattam a művészt,
a láthatatlant, az időt.

Emberekben láttam felismerni
a mezőkön fortyogó lilát,
cifrán hajlik a félbe vágott ég
megtömve észak kosarát:
eladnak érte mindent,
elhagyják érte a halált.

A föld, ez a türelmes áldozat,
mit tud tenni?
Akik szeretnek, azok égetnek hatalmasat,
a múlandót úgyis kristályszínben oldják,
öleld át a földet, fájdalmadat.

Leheletünk csillagszövedékén
az értelem áthatol,
az angyal feltekint
éneke válaszol,
betelt a vizes pohár,
a tudat, a csillámló állapot.

Sebeink fénylenek még
a kiömlött óceán édes-sós tekintetében,
árnyékba omlik a csend,
mikor visszamosolyognak végtelenszépen...

mikor már Ő halad át az anyagon,
Ki minden gondolatot magára véve
Ő lett a derű, az eltékozolt.