Új regisztráció esetén igazold magad itt ahhoz, hogy jelentkezésed elfogadhassuk: bartalovicszoltan@gmail.com
vagy ezen a telefonon:
+36205155301
Világirodalom legszebb versei
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
József Attila: Kopogtatás nélkül
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
henem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
1926. április
John Donne
(1572-1631)
Elégia vetkőző kedveséhez
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytől nem juthat tovább,
e fűzővel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már időszerű az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedről a ruha lehull,
virágos rétről árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.
Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyalfehér ruhádat viseled,
oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
paradicsomát, s habár épp ilyen
fehér az ing a gonosz lelkeken,
rossz vagy jó szellem, onnan megtudom:
égnek a hajam áll-e vagy husom.
Kóbor kezemnek adj szabad utat,
hátul, elől, s ha fenn, ha lenn kutat.
Új Amerikám vagy te, mégpedig
úgy biztos, ha egy férfi népesít.
Ó aranybányám, ó csodás telep!
Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
örül, a test meg úgy, ha meztelen.
A nők testén az ékkő úgy vakít,
mint Atalanta labdákat hajít
a bolondok szemébe, hogy ezek
ne testet, hanem díszt keressenek.
A női dísz, akár a képkeret
s kötés, milyet a laikus szeret.
Pedig a nők misztikus könyvek itt:
minket képzelt szentségük mentesít,
s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
akár a bábának, oly szabadon
mutasd magad. E vásznat dobd le már,
ártatlanságért bűnbánat se jár.
Lásd, pőrén állok én is te eléd -
egy férfi takarónak nem elég?
(Vas István fordítása)
PUSKIN: ***hoz
Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben,
miért fog el oly sötét hangulat.
Szemem mért tüzel olyan meggyötörten,
s mért gyűlölöm az édes álmokat:
óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerül kínokat, üdvöket,
s hogy miért nincs lány, kit szívembe zárnék...
nem szeret kétszer, aki szeretett:
aki üdvözült, nem üdvözül újra!
alig nyílt, hervad a legszebb szirom -
tavaszunkból, bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
"Ifjabb voltam s tán jobb lehettem
Találkozásunk idején.
Anyegin, szívemből szerettem,
S szívében mit találtam én?
S válasz mi volt? Szigorusága.
Egy halk leány szerelme, vágya
Nem is volt újság, ugye, nem?
Ma is meghül még - istenem! -
Vérem hideg, feddő szavától
S szemétől... Nem hibáztatom:
Nemes szándékú volt nagyon
A szörnyű órában, s magától,
Amit tett, nem volt helytelen:
Köszönöm, hogy úgy bánt velem..."
Puskin: Anyegin
Idemásoltam, mert gubanc rossz helyre tette:
ÓH SZÍV! NYUGODJ! |
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.
1928 vége
József Attila
Számomra ilyen a vers
gubanc
Miroslav Válek: Csak úgy
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: "Szeretlek."
S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"
Micsoda megaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s "menjük haza" - ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
"Igen? s hová?"
Megkérdenélek, ó, szivem virága:
"Mi lelt, mi lelt, az istenért!"
"Ó, semmi - mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen..."
Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy mikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
"Hová?" Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Vég György fordítása
Konsztantyin Szimonov: Várj reám
Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom,
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap,
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök,
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak róla már
apám s lányom is,
s jó barát már egy se vár -
...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény."
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
(Lányi Sarolta fordítása)
Ady Endre
Lédával a bálban
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
József Attila
ARS POETICA
Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.
Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.
Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
Madách Imre
Veszélyes játék
Egész világ hódolt, leányka,
S te mindenkit kigúnyolál,
Azt hitted, ez adó megillet,
S nincs senki, aki ellenáll.
Bosszankodál, hogy egyedűl én
Maradtam néma és hideg.
Több-több kacérság bájaidra
Még több ragyogványt hintenek.
Erősebb vért kellett nekem most,
Neked hegyesb nyíl kelletett
Így folyt köztünk, így folyt sokáig
A harcjáték, az ütközet.
De jaj, ki a szív érzetével
Szentségtörő játékot űz!
Veszélyes az, mint a lepkének,
Melyet körülrepűl, a tűz.
Addig hódítgatál cselekkel,
Hogy meghódoltál, kis hamis,
S ez nékem olyan jól esett, hogy
Tiéd vagyok most magam is.
Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő
Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Illyés Gyula fordítása
Ady Endre
Tüzes seb vagyok
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Petőfi Sándor
Ha férfi vagy, légy férfi
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldusbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
József Attila: Nagyon fáj
- 22 olvasás
Íme az egyik kedvencem József Attilától,
kicsit szomorú, kicsit kemény, de nagyon igaz:
József Attila
NAGYON FÁJ
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszít a muszáj is --
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben --
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt,
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj --
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
Kedves Attila!
A legújabb irodalomból áttettem ezt a csodás verset ide, a helyére.
Megértésed köszönöm!
Reményik Sándor
KEGYELEM
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd,
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz, minden újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bün, a betegség a nyomorúság,
A mindennapi szörnyü szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szünik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Ez a magától: az a Kegyelem.
Mintha szerelmes béka Dús, fülledt nyári réten Lassan, pihegve mászna Szép, szűzi tó fele, Mohón reszketve ajkam Úgy kúszik selymesében Mélyillatú hajadnak Fehér válladra le. A szemed ne emeld föl, Életberántó fénye Zavarná most a szívem, Ki rőt vágyam tüzén, Magagyújtotta máglyán Ma lelkesen elégne: Őrjöngő tűzimádó Módján szédült legény. Ó, hadd ölellek által, Mint ritka aranyércet Olvasztók forrósága, Te, csókok ércere! Vakult szemeknek ég itt Ezerfárosznyi végzet, Én éber toronyőröm Kábulj te is bele!
1923. márc. 25.
Francis Jammes- A ház rózsával lenne itt teli...
A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőllőfürtök áttetsző kövek ilyenkor, s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak, s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre,
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk, és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőllők jóízét s mérgét a vad darázsnak.
(Ford.: Radnóti Miklós)
Ady Endre:
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
József Attila: TÉLI ÉJSZAKA
Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
1933. jan.
Kaffka Margit : KÖZÖNY
----
Bús ködruhába, nézd leszáll az este.
Gyötri a csendet fuldokló ütem,
Az óra... Halld, amint ébredve - veszve,
Az összecsengést hasztalan keresve
Belehangzik a szavad, - s a szívem.
Most, - most!... Hogy biztat egyre, mindörökre
S előbbre egy lépést se jár az óra! -
- Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve
A reszkető, ijedt kis mutatóra.
Hagyd a panaszt! - Száll még sok alkony árnya,
Együtt theázgatunk sok este még.
Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva...
Utóbb elég lesz, - neked is elég.
Kalandos terveket se foltozz váltig! -
Marad az éltünk ünnepnapja ez,
Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, -
Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.
1903
RILKE: A CSEND
---
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Tandori Dezső fordítása
Ofélia siratja Hamletet
Kiss Judit Ágnes
Bordélyba küldtél. Ott vagyok.
A klastrom nem szentség nekem.
Szentebb a test, s hogy a tied voltam
egy Szent Valentin-reggelen.
Ne kérdezzük, ki kit hagyott el,
ki a mártír és ki áruló.
Az örömház jobb sír lehet,
mint a téboly s a gyors folyó.
Mi állt közénk? sosem kutattad,
te öleltél, míg volt erőd,
egy reggel elrohantál tőlem,
hogy helyretoljad az időt.
Harcoltál? Öltél? bosszút álltál?
A holtak egyformán kihűltek -
a szentségben s a kurvaságban
a testek éppúgy egyesülnek.
Egymástól nincs mit számon kérnünk,
gyilkolok én is, hogyha kell.
Tudom, hogy jobban te szerettél,
a súlyát én nem bírtam el.
Hát bocsáss meg, de nem siratlak.
Bennem élsz, s hullt könny épp elég.
Jó éjt királyfi. Ha megkérded,
jaj, mi jöhetett volna még?
Bár tudom, hogy nem világirodalom, de talán maradhat:
Figyelj rám, mintha jel volnék,
Keress úgy, mintha nem volnék,
Vigyázz rám, mintha gyöngy volnék,
Fizess úgy, mintha szolgálnék,
Evezz úgy, mintha tó volnék,
Melengess, mintha jég volnék,
Etess úgy, mintha éheznék,
Itass úgy, mintha szomjaznék,
Olvass úgy, mintha vers volnék,
Halgass úgy, mintha dal volnék,
Szeress úgy, mintha jó volnék.
(Nagy Bandó András)
Szabó Lőrinc
(1900-1957)
Különbéke
Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.
Régen, mint az álamok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.
Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,
egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.
Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom életem ma átlát
minden szitán:
látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,
látom milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,
s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,
s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -
s mert mindez mégcsak nemis aljas,
nem szomorú,
a minden dolog apja valóban
a háború:
úgy nézzem elszát nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.
Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztossan felkötöttem
volna magam.
De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmessen:
különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok
s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.
Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Csorba Győző: Mozdulatlanság
A levegő most megmeredt,
mint a kocsonya, vagy a jég.
Ha kézzel ráznám meg a fát,
se moccantaná levelét.
Hangok, miket a villamos
ver, vagy a döcögő kocsik,
vagy játszó gyermekek hada,
mely százrétűn kiáltozik,
úsznak a csönd-víz tetején,
s bukkannak, buknak, mint a nagy
vizek tetején zuhogó
napban a jókedvű halak.
A levegő most megmeredt;
nem lélekzik a föld, az ég.
Úgy megmeredt a levegő,
mint a kocsonya, vagy a jég.
Ó szőke csókok partja, konok leány!
Meddig vonaglik még szomorú habom
Forrongó fergetegje elcsitulva?
Árbócom átok: gályahitem sülyedt
Nagy roncsa hullván pattog a szárazon:
Erős hajó parton silányka hulla.
Hát minden érces, nagy hitet összetör
A balga Asszony? - Harc ez, az ár s a part
Bús harca s hozzá holdfény-mámor járul.
De úr a tenger, mig csak e csúf világ
Almája érett áporodásba nem
Pondrósodik le Isten ős fájárul.
És így megy, így ez: százezer év után
Most is hiában bukkan ez ének itt
Szűzen, de szűzen: termőföld-ruhátlan.
Mert ártörő a nóta, ha sorsos és
Száz ringó csókom feccsen az égbe szét
Kibukkant ének színes zátonyában.
1923. júl. 29.
Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kín ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.
Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? - Többet akarok!
Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.
Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
`Egy` lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.
Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.
1923. jan. végén
Nyüzsög a boldogság bennem,
a napfény se fér be tőle,
lecsurog szakállam
fonatán a lábaimra.
Kalapom, repülj a mennybe
a kopasz felhő fejére
ha meg prüsszent lebbenhetsz
a kékorru kaparóra.
Pipacsot szedett a kedves,
belefonta fürtjeimbe -
s ha elalszom köd-ölében
a szirmocskák ringatóznak.
1928. okt. 10.
a napfény se fér be tőle,
lecsurog szakállam
fonatán a lábaimra.
Kalapom, repülj a mennybe
a kopasz felhő fejére
ha meg prüsszent lebbenhetsz
a kékorru kaparóra.
Pipacsot szedett a kedves,
belefonta fürtjeimbe -
s ha elalszom köd-ölében
a szirmocskák ringatóznak.
Óh, köd a lelkem, ködben áll
a rózsaszál, a rózsaszál.
Papagáj-hajnal szállt fölötte,
szárnyával hátba is ütötte
és ő mosolygott, a balog
s amikor csendes este volt,
levelén megpihent a hold
és tüskéin a csillagok.
Derengő rózsa, szomorú,
derekán szalmakoszorú.
Derű, de bú a foglalatja.
Tavaszom, hajnalom lakatja.
Szerelmem atyja! el ne dülj!
Bár reszketésre született,
böködik nagycsontú szelek,
hópelyhek zümmögik körül.
1928. szept. 12.
József Attila: GYERMEKKÉ TETTÉL
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. május
Török Sophie: Becéző ujjad
Becéző ujjad feltépte bennem a
gyönyört
Hogy ezer apró sebből vérezni kezd
bennem az öröm
És hűvös harmat permetezi be
borzongó testemet.
Török Sophie: Úgy tartasz engem
Úgy tartasz engem testi varázsod édes
hatalmában, mint könnyű fémet tépi és taszítja
szeszélyes mágneserő. Ha csak mgérint könnyű
kezed, elvesztem súlyomat, s akarat nélkül
zuhanok feléd, mint öngyilkos moly
a lámpafénybe.
Vértelen se vagyok, küzdéshez is elgyengült
fájdalom - de ha tested sugárzása elér,
feldobogok, mint méreggel korbácsolt szívverés.
Felgyújtasz és eloltasz, kínzóm vagy és
zsongítóm is, Isten karjában sem pihenhetnék
boldogabb békével, mint fájdalomoldó melleden.
Megkötöztél, se közelre, se távolra
nem eresztesz, kiszabott pályán támolygok
körülötted. Haragszom rád?
- de hiszen dermedt
gyönyörben állok mert ígérretes mosollyal
tündökölsz felém. S míg szédülten várok,
te szavakkal valami mást mondasz, tagadva
tested sugárzó parancsait. Én édességem!
Kigyújtott szomjamat miért takarod be langyos
szavakkal? Játékos barátságból
miért raksz közénk
papírfalat? Míg derűs szavakat okoskodsz felém,
játszott józanságodat meghazudtolja égető
tekinteted. Szelíd szeretet? Köznapot díszítő
apró öröm? Hangod álarcosan úszik felém
én ajkad tébolyító illatát iszom - és nem hiszek
szavadnak! Dallamodra szívem más szöveget ért,
hullámzó vállad s nyugtalanul összezárt
térdeid vonzása édes fájdalommal telít,
bűvölten indulok hívó parancsod felé
hogyan hihetnék langyos szavaknak?
Gyönyörtől gyengén s puhán karodba hívogatsz
aztán nevetsz merész vágyamon s eltaszítasz.
De ha kedvedért, mint szomorú bohóc a kijelölt
távolságba húzódom: te utánam futsz és
átkarolsz, hogy arcomba szálló illatodban
hunyó reményem újra fellobogjon
hogy aztán megint nevethess
és újra eltaszíthass.
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Török Sophie: Nem hihetted
Nem hihetted hogy szeretlek
és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
mint füstjét a vonat, lengetem a futó
napok mögött. Bársony pillantásod
mint puha madárka, arcom előtt motoz.
Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
jársz velem. Mellettem jársz az utcán
karod enyhe melege megérint
sugárzás néma nyelvén beszélünk.
Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
Én idézlek - s te nem tudsz semmiről?
vagy idézlek, mert te akarod?
S magányos vágyaimat te éleszted
a messzi éjszakából? Míg könnyen
kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
asszonyt köszöntesz közönnyel?
vagy tudtad te is: e percben
először érintetted szerelmesedet?
Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz:
Te könnyü szél, iramodjál...
(61. GHAZAL)
Te könnyü szél, iramodjál a kedvesig, ne tovább,
Hajából ámbraszagot hozz, lehelletnyit legalább!
Lelkére! én köszönetképp a lelkem eldobom, el,
Ha hírt hozol közeléből, hová nem léphet a láb.
S ha nem kapod meg a sorstól, hogy ajtaján beosonj,
Egy porszemet küszöbéről röpíts el, add nekem át.
A vágy, hogy én nyomorult egyesüljek ővele - jaj!
Az álomképe csupán, mit a lelkem, éjszaka, lát,
Fenyőtoboz-szivem úgy reszket itt, akárcsak a fűz:
Fenyőfa-termeted oly szép! - szivembe kín foga vág.
A kedvesem nem ad értem, tudom, fabatkát sem,
De szál haját sem adom, bár kináld a föld aranyát.
Mi lesz, ha gond kötelét szétszakítod, ó, Háfiz,
Hisz úgy tekint csak a kedves, mint megvetett inasát!
Perzsa eredetiből fordította:
Képes Géza
Szerelmes vers
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
Radnóti Miklós:
Sem emlék, sem varázslat
Eddig úgy ült a szívemen a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a sok négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett s tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magasban élem át mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantasz, barátom, fordul el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki nincs.
1944. április 30
Radnóti Miklós:
LEVÉL A HITVESHEZ
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háboruba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal ujra megtalálom, -
hát hallgatok, mig zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor látlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetit az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem ujra
s az éber lét utjára visszahulva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szermed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -
s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.
KAVAFISZ: A VÁROS
.
Szóltál: - Más földre hadd megyek, hadd fürdöm meg más tengerekben.
Egy másik város csak kerül, mely jobb lesz, mint az itteni,
minden buzgalmam eleve hol már ítélet illeti,
s hol szívem, akár halott, eltemetve elevenen.
Ó, meddig tengjen még tunyán e hervadásban szellemem?
Bárhová fordul is szemem, akárhol nézzek is körül,
mindenütt csak az életem elhagyott romja feketül,
amelyet annyi éven át züllesztettem és tönkretettem.
Új földeket ne is remélj, se tájait más tengereknek.
A város elkísér mindenhová. Mindig ugyanazok
az utcák és kerületek látják bolyongó alakod,
a házak is ugyanazok, hol hajad majd őszülni kezd.
Mindig csak e városba érsz. Mást nem találsz, ne is keresd.
Nincsen hajó számodra, nincs út, amely máshová vezet.
Szakasztott úgy, ahogyan itt elzüllesztetted életed,
e kis zugon át az egész földkerekségre tönkretetted.
[Somlyó György fordítása]
[Lyra Mundi - Kavafisz versei, Európa Könyvkiadó Bp. 1975]
Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.
Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal
Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Dsida Jenő: Ablaknyitás
Néha egy titokzatos kéz
fölpattintja az avitt ablakot.
Az ereszről hólé csurog
s jégcsapok csöppennek finoman.
Pattanó rügyek ritmusos hada,
megbomlott sugárkéve-sereg
döbben be a feltárt üregen
a szellőző lélek titkaira.
Fehér ágyon, liliomok között
fekszik a halott királyleány,
halvány keze mellére kulcsolt.
S lengeti haját a tavaszi szél.
Gyöngy a csillag, ugy ragyog, gyöngyszilánkokként potyog, mint a szöllő, fürtösen, s mint a vizcsepp, hűvösen. Halovány bár a göröngy, ő is csámpás barna gyöngy; a barázdák fölfüzik, a bús földet diszitik. Kezed csillag énnekem, gyenge csillag fejemen. Vaskos göröngy a kezem, ott porlad a sziveden. Göröngy, göröngy, elporlik, gyenge csillag lehullik, s egy gyöngy lesz az ég megint, egybefogva szíveink.
1928. júl. 6.
Tudtam én, hogy itt leszel közel - erre fordította kőfejét minden napraforgó és a lég salátánkat úgy borzolta fel. Mormolgattam: szoknyád szele ez! csermely: pipacsbúborral habos, aranyhalak raja benn a rozs, illanásuk mosolyodnyi nesz. Fürdőm vagy te, csengő italom. Karod hűs ár, melled kavarog, fülemben is csupán úgy csobog, hogyha lélegzel a vállamon. Zúdulj fogamra! parázsban remeg! Igyalak én, mert szomjas a halál: óriási korsó sör a nyár, habok rajta pufók fellegek.
1928. jún.
Tószunnyadó békességgel, elülő végtelenséggel óvja szerelmem, ki adta s tenyerével megnyugtatta. Bajocskáimat felejtem, karddá nőtt bicskám elejtem - sáppadsz, kiáltó virággal, és ő dereng, csendes ággal. Szavad: nem értem, de sürgés. Szava: nem értem, de zengés. Nagyon szerethet már engem, megtür téged is szivemben.
1928 tavasza
Amióta megláttalak, Szebben süt a nap le rám És azóta százszor szebben Dalol a kis csalogány. Csak a piros ajkad néma S mosoly rajta nem fakad, Saját magam árnya vagyok, Hisz csókolnom nem szabad. Amióta megláttalak, Illatosabb a mező És azóta tövis nélkül Áll a büszke rózsatő. Csak a lelked lett fagyosabb, Csak a szíved lett büszke, S szerelmemtől lobbant lángra A kétségb'esés üszke. Amióta megláttalak, Örök tavasz ég virul És azóta kis madarat Kis leány nem tart rabul. Csak te tartasz foglyul engem S csak a szívem csupa seb; A neveddel ajkaimon Halok meg! - úgy édesebb.
1921. ápr. 11.
József Attila: ÓDA
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
1933. június
Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraitélt!
William Butler Yeats:
Az ég köntösére vágyik
Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
/Szabó Lőrinc fordítása/
Legújabb irodalmak
Típus | Cím | Szerző | Válaszok | Létrehozva | Utolsó hozzászólás |
---|---|---|---|---|---|
Irodalom | Vértesy Gyula Tél felé / Dem Winter entgegen | toni | 2024/11/04 - 13:36 | 2024/11/04 - 13:36 | |
Irodalom | Ott a mesék országában... | toni | 2024/11/04 - 09:59 | 2024/11/04 - 09:59 | |
Irodalom | Kosztolányi Dezső: Halottak / Die Toten | toni | 2024/11/03 - 17:09 | 2024/11/03 - 17:09 | |
Irodalom | Csordás Mihály Két akác árnyékában / Im Schatten von zwei Akazien | toni | 2024/11/03 - 09:23 | 2024/11/03 - 09:23 | |
Irodalom | Haikucsokor: Halottak napjára | toni | 2024/11/02 - 13:31 | 2024/11/02 - 13:31 | |
Irodalom | Krüzelyi Erzsike Ti égő dalu lányok / Ihr glühende Poeten-Mädchen | toni | 2024/11/02 - 10:32 | 2024/11/02 - 10:32 | |
Irodalom | Egy rendhagyó vers halottak napjára | toni | 2024/11/01 - 13:43 | 2024/11/01 - 13:43 | |
Irodalom | Török Károly: Utolsó Stáció / Letzte Stadium | toni | 2024/11/01 - 08:37 | 2024/11/01 - 08:37 | |
Irodalom | Versek dupla Haikukkal otthonról | toni | 2024/10/31 - 14:46 | 2024/10/31 - 14:46 | |
Irodalom | Borosnyai Kamilla: Mit mond a vörösbegy / Was sagt die Rotkelchen | toni | 2024/10/31 - 11:05 | 2024/10/31 - 11:05 | |
Irodalom | Haikucsokor: Életmentés | toni | 2024/10/30 - 12:54 | 2024/10/30 - 12:54 | |
Irodalom | Kató József Dal a varsányháti kis erdőről / Lied über den kleinen Wald in Varsányhát | toni | 2024/10/30 - 08:20 | 2024/10/30 - 08:20 | |
Irodalom | Mucsi Antal-Tóni: Édámnak | toni | 2024/10/29 - 14:08 | 2024/10/29 - 14:08 | |
Irodalom | Rigó Tibor Majd ismét / Dann erneut | toni | 2024/10/29 - 09:49 | 2024/10/29 - 09:49 | |
Irodalom | Kiss Menyhért Szamosparti álom / Traum an Szamos Ufer | toni | 2024/10/28 - 14:19 | 2024/10/28 - 14:19 |
Legújabb hangzóanyagok
Típus | Cím | Szerző | Válaszok | Létrehozva | Utolsó hozzászólás |
---|---|---|---|---|---|
Audió | Tompos Lilla: Karácsony | ambrusa | 2019/12/23 - 21:34 | 2019/12/23 - 21:34 | |
Audió | Kék mezőben | Góth László | 2019/12/14 - 05:58 | 2019/12/14 - 05:58 | |
Audió | Szabó Melinda: Októberi látomás | ambrusa | 2019/10/12 - 19:26 | 2019/10/12 - 19:26 | |
Audió | Kelvin: Angyalka | ambrusa | 2019/01/15 - 22:18 | 2019/01/15 - 22:18 | |
Audió | Visszatekintő: Karácsony Pécsett 1918-ban | ambrusa | 2019/01/02 - 12:54 | 2019/01/02 - 12:54 |
Legújabb fórumtémák
Típus | Cím | Szerző | Válaszok | Létrehozva | Utolsó hozzászólás |
---|---|---|---|---|---|
Fórumtéma | Megszűnt pályázat | Markovics Anita | 2019/12/31 - 13:41 | 2019/12/31 - 13:41 | |
Fórumtéma | Klapek Gabriella hímezve festő, énekes, zeneszerző | prayer | 2 | 2016/11/28 - 12:48 | 2018/03/31 - 00:43 |
Fórumtéma | 2017. AKÍK Művészeti Pályázat | prayer | 2016/12/28 - 19:03 | 2016/12/28 - 19:03 | |
Fórumtéma | 2016 évi rendezvények | capek | 17 | 2016/01/14 - 11:27 | 2016/08/07 - 16:47 |
Fórumtéma | CINKEfészek Antológia 6. Szt. Mártonnak ajánlva | prayer | 14 | 2016/04/17 - 18:06 | 2016/07/17 - 12:32 |
Fórumtéma | CINKE klub Gyöngyivel | prayer | 20 | 2015/04/17 - 21:42 | 2016/07/09 - 14:15 |
Fórumtéma | Cinke színdarab | Emeraude | 1 | 2016/04/25 - 09:38 | 2016/04/27 - 08:51 |
Fórumtéma | Szent Márton évforduló pályázat | prayer | 5 | 2014/09/28 - 09:49 | 2016/03/01 - 22:47 |
Fórumtéma | Ötletek, és a megvalósítás. | prayer | 164 | 2010/02/05 - 20:51 | 2016/02/02 - 14:28 |
Fórumtéma | Aktuális pályázatok | zsuska | 177 | 2013/02/06 - 11:01 | 2016/01/26 - 12:16 |
Friss blogbejegyzések
- Kreativitás,- és inspirációfokozó zene íróknak
- MikRobi - Gyerekdal | Zene Gyerekeknek
- Egy szerelmes „versezés” margójára
- Piñata - kötetbemutató
- Irodalmi pályázat: Meseszövő pályázat (Határidő:2018. november 1-től 30-ig)
- Tehetséggondozó alkotótábor: Szöveggyár Mexikóban! (Jelentkezés: 2018. október 5-ig)
- Irodalmi pályázat: Aposztróf novella pályázat (Határidő: 2018. október 8.)
- Irodalmi pályázat: Science fiction novella (Határidő: 2018. október 17.)
- Irodalmi pályázat: Szépírói pályázat 2018 (Határidő: 2018. október 31.)
- Irodalmi pályázat:Szárnypróbálgatók 2019 (Határidő: 2018. szeptember 16.)
Legújabb rendezvények
Típus | Cím | Szerző | Válaszok | Létrehozva | Utolsó hozzászólás |
---|---|---|---|---|---|
Rendezvény | Tavaszi Varázs Fesztivál | capek | 2019/03/29 - 11:00 | 2019/04/12 - 12:06 | |
Rendezvény | Húsvéti nyusziles az Origó-Házban | capek | 2019/04/18 - 12:00 | 2019/04/12 - 12:02 | |
Rendezvény | Vidám farsang | capek | 2019/02/28 - 16:00 | 2019/03/14 - 12:11 | |
Rendezvény | CINKÉK a nagyvilágban - Lélekmorzsák | capek | 2019/02/22 - 17:00 | 2019/03/14 - 11:54 | |
Rendezvény | Versek Istenről, Hazáról, Szerelemről... | capek | 2019/01/24 - 16:00 | 2019/01/16 - 21:40 |
Így igaz! Köszönöm, hogy
Így igaz!
Köszönöm, hogy elhoztad, Kedves Attila.
Aylon
Bizony, nagyon fáj drága
Bizony, nagyon fáj drága Atisom
Szeretettel ölellek: Judit
"Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."