A ráncos este gyűrt lepedője kisimult az éjjel, s a vásznak feszességét elirigyelte a Hold. Éppen csak kidugta fejét, fénye tán jajongott, de krátereit eltakarta szégyenében. Nem volt láza, nem volt lüktetése, épp úgy szűkölt, mint a kint hagyott kölyökkutya a ház előtt. Ladikon evezett a szél óriása, lapátjaival meg-megborzolta a nyugodt bokrokat. Hálóban a csillagok sokasága lotyogtak maszatos egymásaikon, majd bő fogással karján elsietett egy Zeusz hírnök. Fellegekkel hullámzott az ég óceánja, csendben könnyét ejtette minden halottért. Lábnyomok teltek, majd kiöntöttek s a tócsák végül elillantak a föld pórusain.
A templom ott állt a dombtetőn. Falait már megviselték a letűnt századok, erózió bomlasztotta a hitet is, de a lány arcán ez csöppet sem látszott. Sötétben indult útra minden hajnalon, s ahogy haladt, madarak dalát ébresztette zörgő járásával: kavicsok ropogtak, majd koccanva gurultak szét. Reggelente gyertyával lobbantotta a kelő Napot, s az olyankor még szikrázóbban ragyogott be a kitört ablakon. Az éjszakától már csak álmai vacogtak. De ahogy megbabonázva nézte az apró lángot, szívében kabbalai misztikával új erőre kapott a „Rózsakeresztes Rend”. Hiába, művész volt maga is. Rajzaival borította a csupasz falakat, verseit már dúdolták több falun keresztül. A templom neki nem csak lelki menedék volt. Hitte, ha a kopott oltárkő előtt fogadalmat tesz, segítik őt abban az Istenek. Így történt akkor is. S ahogy kedvesét körvonalazta a láng szemében, tudta, hogy e látomás örökre szól. Ó, bárcsak értené, miért zarándokolja át az éjszakát minden nap, mintha már otthona lenne a dombtetőre hordott kápolna.

Ekkor gondosan összehajtogatott levelet vett elő, és hangosan ismételte annak szavait:

A Tengerműves

...Hát mégis közelít’sz felém, ha "zeném" hallgatod. Látlak, ahogy benne állsz, és táncolsz nekem valami hihetetlen szépet, hogy férfiszívem megtelhessen Veled.
Elhiszem, ha mondod, hogy találkozunk még. S én nyughatatlan türelemmel viselem várakozásod.
Kellenek a titkok, amik szunnyadásai életre kelve küszöbig hozzák a szerelmes órákat, hogy perceik bennünk robbanjanak szét, s az összefolyt csókok hígsága kidörzsölt ajkunkon pihenjen el.
Igen, ma sokat hajóztam, de míg szorgos kezem ampává nőtt, ritmikád libbenését csodáltam a ficánkoló halrajokban és szememmel mindenhol érintettem tested.
Most martján ülök valami bársonyos fellegnek, a rózsaszirmok utat vetítnek a homokba és vitorlám fújom feléd. Kishajóm karcsú, fürge, víg szélzenére dagad a szunnyadó lég benne, s míg kotyogásán ringnak a habok, palackom előre hajítom versemmel, hiszen a legszebb nőről kántál éneke, ha kihúzod annak dugóját:

Válladon valami láng fut végig,
bokádon zsarátnok hempereg.
Pernyetáncod tűzzománc, s az égig
növő szerelem ellepetten
terül szét a felperzselt számon.

Hát tűzzé válok, véled egy leszek,
s a pattogó szikrák homálya
eltakar. És összeforrt testek
vöröslő kéjjel: a határba
kilépve óriási lábnyom.

De csitt!.. Ne még… Először felszántom a köztünk lévő óceánt!

Legutolsó üzenet volt ez, amit kapott, ami imára késztette minden reggel, hogy hite ne hagyja el. A maradék gyertya masszaként zuhant a megolvadt viaszba, kanócán megdőlve erőlködött a fény, s a túlcsordult tégely elengedte forró tartalmát. A lány keresztet vetett, a papír már magától csukódott össze az élek mentén, s az univerzum duális selyme kifeszült reszketeg térde alatt. Mindennél erősebb késztetést érzett valami másra, valami újra, ami levitáló erővel bír, ami megmagyarázza holdkóros lépteit. Fogai közt kétségbeesett szavak morogtak: „… és ne vígy minket kísértésbe…” Felállt, odament a tengerre néző ablakhoz, már látni vélte kapitányát, ahogy az elő jő a habokból, a tajték nekicsattant a sziklának, freccsenő permetben szárnya nőtt a víznek, s a kabócák egyre erősödő segélykiáltásában kinyújtott karral, megkapaszkodott az ég vitorlájában…

Kattints ide a zenéhez