II.


A verebek rikácsolása ébresztette. A ház előtt, az udvaron öreg tuja állt, vastag törzse három ágra bomlott. Lehetett tán ötven, hatvan esztendős is. A nyári melegben beérett, az őszi hűvös éjjeleken kipattogott magházakból csipegették ki a gyantás magot a madarak, és bár mag talán tízszer annyi volt, mint veréb, mégis összevesztek rajta.
Hallgatta egy darabig az éktelen ricsajt, elnyújtózott a takaró alatt, végül előkászálódott. Élvezte a langyos meleget, amely betöltötte az egész házat. Sokan kérdezték, miért nem bontatja el az öreg cserépkályhát, a padlás feljárójában lenne helye a kazánnak, a központi fűtés mégis csak kényelmesebb. Ő úgy látta a dolgot, hogy a fát mindenképp meg kell vennie, akkor meg mindegy az, hogy a kazánt rakja meg naponta kétszer, háromszor, vagy a két kályha valamelyikét. Télen leginkább mindkettőt, ha nagy a hideg. Meg aztán, lehet a kazán kényelmes, de hogy reggelente a házban nincs tőle langyos bükkfaillat, az biztos.
Hét óra után felhívta telefonon Túriékat, akik a gázcsere telepen intézték az ügyeket. Az asszony azt mondta, ha nyolcra felér a házukhoz, kicseréli a kiürült palackot. Kényelmesen öltözött, előhozta a kamrából a tartalék gázpalackot, meg kikötötte a helyéről a tűzhelyhez szolgáló másikat. Kerékpárjához rögzítette őket, gondosan megvizsgálta mindkettőt, mert ha valamelyik elszökik út közben, egy hétig rajta nevet a falu.
A kocsmánál megállt, megivott egy pohárka körtepálinkát, de az időre figyelt, nem akart elkésni, ha már szombaton reggel alkalmatlankodott a saját hanyagsága miatt.
Hazafelé kicsit lassabban tolta a kerékpárt. Tíz esztendeje még megesett, hogy az egyik teli palackot a vállára vetette, a másikat kézben cipelte.
A pékség előtt beleütközött Hajdú Magdiba. Megálltak, váltottak pár szót, aztán ment ki-ki a dolgára. Az ő gondolatai megint a házasság körül forogtak, hogy Magdus mire gondolt, ha gondolt rá egyáltalán, azt meg csak a Jóisten tudhatta.
A kocsma előtt a biciklit a falnak támasztotta. Már az ajtóban állt, amikor meglátta a két Orsós gyereket, lassan lépdeltek a falu széle felől, nézegették a gázpalackokat.
– Ha esetleg el tanálna tűnni, tik is tűnjetek el, mert előszedlek benneteket, a főd alól is!
A két cigány fiú kényszeredetten somolygott.
– Nem teszünk mink olyat, István bácsi.
– Akkor legalább értyük egymást.
Pálinkát kért, meg egy kávét, de meggondolta magát, a pálinkát visszaöntette. Ráköszönt a bent lévőkre, lassú kortyokban itta a feketét, közben bámulta az utcát az ablakon át. Kisütött a nap, ettől felderült a kedve is.

Szalonnát vágott, beirdalta, felkarikázott egy vastag húsú zöldpaprikát, hagymáért nyúlt, de visszatette a kosárba. 'Lyányos' házhoz készült, és nem tudta, a hagymaillat érződik-e majd a leheletén. Már a korai pálinkát is bánta. Meg azt is, hogy ott állt meg beszélgetni az özveggyel a pékség előtt, de annyi nem volt a kalapja alatt, hogy friss kenyeret vett volna magának. Nevetett a saját botorságán, csóválta a fejét.
– Vénségemre megkergülök teljesen.
Megreggelizett, elmosta a szennyes edényt, és érezte közben, hogy egyre inkább mehetnékje van. Ez mulattatta, de szorongott is egy kicsit. Ismerte magát, tudta, ha átmegy az asszonyhoz, megtörténik a visszafordíthatatlan.
Leült a szobában az asztalhoz, rákönyökölt, állát a tenyerébe támasztotta és bámulta az ablakon át tuját, az udvaron.
Mi lesz, ha Magdus igent mond neki? Onnan nincs visszaút, aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni. Vagyis a kézfogóig rendbe kell szedni a házat kívül, belül egyaránt. Az pedig nem kevés munka, és az őszi idő ellene dolgozik. A rendcsinálás nem gond, azt lehet akár vastag hóban is, de vakolatot javítani, festeni, mázolni? Hosszú, napsütötte, csöndes őszt adj Uram… Aztán a padlás. Ott is tenni kell valamit, mert az elmúlt évek alatt oda is csak felfelé hordott mindent, lefelé semmit. Beleizzadt az ijedtségbe. Mi minden lehet ott, te kegyelmes Isten!
Elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy még a feleségétől 'örökölt' tükrös, meg éjjeli szekrény is ott porosodik valahol a sok lom között. Mindegy, aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni. Az apja mondogatta ezt gyakran, ő meg valahogy eltanulta tőle.
Ment a szekrényhez, elővette a szürke ünneplő nadrágot, meg a hozzá való zakót. Itt elakadt egy kicsit, nézte az ingeit sorban. A fehér túl ünnepi, a fekete gyászos. Végül a kék akadt a kezébe, ezt megfelelőnek ítélte. Oda akasztotta a szekrény ajtajára a zakó mellé. Akkor meg az jutott eszébe, hogy ha ő így végig megy a falun, ingbe’, zakóba’, abból nagy felfordulás lesz. A homlokán csorgott már a verejték kínjában.
– Hogy a tűz vesse fel ezt az egészet! Hát ha húsz éves lennék, érdekelne mit beszélnek a hátam megett?
A mérge erőt adott. Hol van az megírva, hogy az ő korában nem lehet házasodni? Sehol. Végig simított az arcán, tenyere alatt sercegett az erős borosta.
Kiment a fürdőszobába, megállt a tükör előtt. Nézte magát egy darabig, végül szappant, ecsetet, fenőszíjat vett elő, mint ünnepnapokon általában. Egyébkor elegendő volt a kinyomós hab, meg a rácsos műanyag „beretva”, de ma megadja a módját!
Fente az öreg, fanyelű borotvát, aztán habot vert, vastagon az arcára kente, hagyott egy cigarettányi időt a szakáll puhulására, végül lassú, gyakorlott mozdulatokkal megborotválkozott. Arcot mosott, ellenőrizte a mély ráncok környékét, nem maradt-e sörtés valahol. A szertartás jókedvre derítette. Lezuhanyozott, megfésülte sűrű, acélszürke haját, felöltözött.
Sokáig, hangosan káromkodott, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtette a cipőpucolást.

Előbb arra gondolt, nem a fő utcán megy, hanem hátul, kerülővel. Kicsit mégis csak szégyellte, hogy gálában van, szombat délelőtt. De arra jóval hosszabb az út, és a Szalajtó utca még nincs aszfaltozva. Öltönyben, de poros vagy sáros cipővel érkezzen?
– A fene ott egye meg a falut! Higgyenek, amit akarnak!
Kihúzta magát és elindult. Cipője sarka keményen koppant a cementlapokból összerótt járdán.


III.


Végül mégsem úszta meg a Szalajtót.
A kocsma előtt Bakos Sanyi köszönt rá, eltátotta a száját az ünnepi öltözet láttán.
– Tán a temetőbe készülsz? – kérdezte somolyogva.
Szívesen bement volna, de attól tartott ott ragad, és az életben még egyszer nem gyűjt össze magában annyi bátorságot, hogy ismét elinduljon a „lyányos” házhoz.
Viszont a temetőről eszébe jutott valami. Virágot kellene vinni. Lassított a tempón, elgondolkodott. A templom mögött, a Papkertben akadhatna tán valami, de nem állhat neki fényes nappal, kipucolkodva virágot metszeni.
Mégis a Szalajtó utca felé került, megállt a Dudás Mariék háza előtt. Próbálta a kaput, s hogy nyitva volt, bement. Hangos 'jó napot' köszönt, Mari elő is jött rögtön, szemügyre vette, de csak úgy mellékesen.
– Te Mari, nincs valami virágod a kertbe’? – kérdezte az apró, kerek arcú asszonyt.
– Virág, ilyenkor? Krizantémom van, szép sárga, abbul köthetek csokrot, ha kell.
Temetővirággal állítson be? Elköszönt, kifordult a kapun. Nem látta, amint az asszony szeme körül összeugranak a ráncok a nevetéstől. – Lám, a Komáromi Pista. Hát csak megkéri a Magdó kezit!

Toporgott kicsit a barnára kopott léckapu előtt, szeretett volna rágyújtani.
Aztán benyitott. Magdus épp kifordult a nyári konyhából, rámosolygott, úgy köszönt, a férfinak meg valahogy nagyon melege lett hirtelen. Az ajtó előtt hosszasan toporgott a lábtörlőn, nevetségesnek, otrombának érezte magát. Végül csak be kellett mennie. Jó, tiszta illat volt a szobában. Leültek, Magdus elé tolta a nehéz, üveg hamutartót, ő meg sokáig vacakolt a rágyújtással. Krákogott, fújta a füstöt, nem szólt semmit, nem volt ereje hozzá, csak a lábával topogott az asztal alatt. Ahogy a csend egyre kínosabbá vált, az asszony bort, poharat hozott, töltött a férfinak. Koccintottak, ő felhajtotta a maga italát, Magdus csak apró madárkortyot nyelt, aztán letette a poharat.
– Azér gyöttem, Magda, mert… – Elakadt a szava. Szégyellte az abroszon felejtett kezét. Lassan maga felé húzta hát, de az asszony utána nyúlt, megszorította a munkában elkényszeredett ujjakat.
– Hagyd Pista. Tudom én milyen nehéz.
Az öreg Komáromiban felágaskodott a méreg.
– Nehéznek nehéz, de meg kell lennie, na!
Magdus hátradől a széken és kajánul nevetett.
– Ha meg kell lennie, az más. Akkor mondjad, hallgatlak.
A férfiból meg olyan egyszerűen, simán gurultak ki a szavak, mint ha egész életében csak lányok, asszonyok kezét kérte volna meg.
Mire az ebéddel végeztek, eldöntötték a sorsukat.

Hazafelé, az öreg Komáromi bement a kocsmába. Szombat délután lévén, a fél falu ott ült, vagy támasztotta a pultot. Valaki odakiáltott neki:
– Te, István, úgy föst rajtad az öltöny, mint cifrahám a taligáslovon!
A férfiban lobbot vetett az indulat, de a harag, ahogy jött, úgy ment is.
– Tőccsél Feri, mindenkinek egy pohár körtét!
A csapos csodálkozó arcát látva elnevette magát, és halkan hozzá tette:
– Máma a vőlegény fizet.
Nevetett a csapos is. Tudtak mindent, értettek mindent.