Történt egy márciusi napon, mikor egy kis denevér útnak indult, mert megunta az otthoni szürke rajzokat, a barlangba zárt világot, az állandó lógást a deneten. Mióta beléptek a Denevérek Nagy Európai Kolóniába szabad lett a szárnyalás mindenfelé, így hát le is lépett otthonából.
   Úgy hallotta, Párizsban van egy híres Székesegyház, ahol igazán érdemes élni, mert ott muzsikával telik a nap, mely hosszan áthajlik a véget nem érő éjszakába. Franciaország felé vette hát az irányt a lillafüredi barlangból, ahol annyira unta már az állandó lógást a deneten.
Hamar megtette ezt a néhány száz kilométert, hiszen telve volt pezsgéssel, energiával, mivel már nem csak lógnia kellett a deneten, hanem végre társalkodhat gyönyörű hullámhosszokon a kifinomult frekvenciákkal és nem utolsó sorban az ultraibolyákkal. Cité szigete felé vette a keresőjét, a muzsika hazájába, ahol nem ezer, hanem több ezer filharmónia lép fel évente, hogy elhúzzák az emberek nótáját, mitől azok átlényegült arcot vágnak. Bizony az emberek gyakran szeretnek lelépni a hétköznapok bamba felszínéről, ahol csak araszol a lélek, mint valami féreg, ha menedéket keres a forrón tűző nap elől. Ha nekik sikerül, ő neki miért ne menne ez a fajta lényeg? - hisz hasonlón van, elege van a szürke lógásokból.
   Megpillantotta az áhított épületet! Igaz még sosem látta, a denet ilyenekről nem fecseg, mégis tudta, hogy csak ez lehet ama híres
Notre-Dame, ahol valamikor régen egy harangozó annyira szerelmes lett, hogy megrondult bele. Biztos a zene művelte vele, annyira átlényegült szegény harangozó. A kis denevér körbe repkedte a templomot, de még nem ment be. Azt már kifigyelte, hogy számtalan helyen bejuthat, azonban ezzel még várnia kell, ilyen csapzottan mégsem mehet be egy olyan helyre ahol az emberek, s tudomása szerint a denevérek is átváltanak azon tudatra, mely által letisztul a kéreg, az évek alatt megrándult bőrredő, hiába űzte onnan a denet a rásebesedőt.                                                                  Egy szerény barlangot talált, nem volt tágas, viszont annál sötétebb és érdekesebb. Itt végre énekeltek a cseppkövek, mely dallamokra édes lógásba kezdhetett, nem úgy, mint otthon.
Hazájában kiszáradtak a cseppkövek! Ezért is vették szülei azt a denet rendszert, és azon kellett lógni egész nap. Mindenki így töltötte napjait odahaza. Keresgélni kellett mindenféle függő kapcsolatokat, mert csak így lehetett kitűnni a denevérek sokasága közül, így lehetett egy denevér a legnépszerűbb. A kis szökevény viszont annyira semmibe vette ezt: ő a függetlenséget szerette, a szabad, kötetlen repkedéseket, akár nappali világosságban is! Ezért ügyefogyottnak tartották. Szép lassan kimaradt mindenből, amire a denevérek rezegtek, végül már nem is érezte jól magát, egyre ritkábban szállt haza, nem érdekelte a sziklajáték, illetve azon szórakozások, mikor emberféléket kellett zaklatni, csakhogy azok félelemben legyenek a denevérek láttán.
   De itt most annyira más! A kellemes hűvösben végre ellazulhatott kis barátunk. A kintről bekacsintó nap sugarán megcsillantak a cseppkövek, melyek boldogan zengték vissza dallamukat hálaképpen az áradó fénynek.

Egy cseppkő mindig zenél, elénekli a világ minden szépségét, boldogságát, bánatát. Lágy dallamában benne van a föld története, a sokmilliárdnyi lélek rezdülése, mitől a cseppkövek mindig sírnak, és minden egyes dal, nekik a lélek feloldása a szerelem, az öröm, és a fájdalom színeivel. Ettől növekednek igazán a cseppkövek.
   Milyen pihentető lógás volt ez most! A kis denevér oly régen hallott ilyen szép csengő hangokat! Kiskorában még lehetett hallani, és mennyire szerette! Volt egy kedvese, mindig vele lógott édes szárnyölelésben, mikor még otthon is sírtak a cseppkövek. Ó, de jó lenne, ha most itt lenne vele, ha ő is hallhatná ezt a csodát! Most már ő is sírt, annyira hiányzott neki távoli kedvese!
   Lassan besötétedett. Ilyenkor élednek a denevérek. A mi kis barátunk
lázas izgalomban készülődött. Elegáns fazonra fényezte magát a barlang könnyeivel és már repült is a Notre-Dame felé.