Amikor fellazulnak a görcsbe rándult pillanatok...
A túlterhelt agy, a túlcsorduló lélek kiürüléssel tiltakozik.
Elernyednek az izmok, a fogak nem csikorognak.
Koccan a pohár a foltos asztalon. Tölthetek újra.
Eggyé válok lassan a gépzenével, hátam a falba süpped.
Nincsenek gondolatok. Nincs már látvány sem, lehunyt szemem nem közvetíti a külvilágot.
Gyönyörködöm a felvillanó, gomolygó színekben.
Sárgán forgó koncentrikus körök a koromfekete háttér előtt, türkiz hullámvonalak, ó-ezüst lebegés.
Hendrix rég elporladt kezéből mennydörög a Machine gun.
Odakint az eső lába lóg. Ki tudja miért, ez megnevettet.
Nem Isten lába, véletlenül sem.
Kicsit megbillent a világ… Baklábú asztal, bicegő szék.
Féloldalra csúszott gondolatok.
Idegenek, mint őszülő hajam, s a fogamból kiszívott tömés.
Tenyérbe vájt körmű holnap.
Vázába aszalódott emlékvirágok, zörgősre száradt félszavak…
Jimivel dünnyögöm: Who knows?
Ha nem lennék városlakó…
Most dűlőutakon járva lesném, rossz hold kél-e?
Nyírfák fehér törzsei közt földig érő árnyak.
A szelet szívnám magamba füst helyett.
Fapadlós szobában hallgatnám óra ketyegését.
Vagy torony falának támasztanám homlokom, ki tudja?
Óra tiktakja helyett a fekete mágust hallgatom.
Arról énekel, hogy a hatból kilenc lesz.

Valahol hagytam elkallódni gyönyörű szívemet…