De jó itt lenni! Anyu épp egy csokitortát szeletel, a mama is segít neki, rajtam szép pörgős szoknya van és fehér kopogós lakkcipő. Mama átölel és puszilgat, dicséri, milyen aranyos, és okos kislánya vagyok...
- Ébresztő! Kelj fel Katikám! Hallod? Nyisd ki a szemed, gyorsan öltözni, mindjárt el kell indulni!
Jajj! Ezt mintha anyu mondaná.
- Gyere, nem érünk rá!
- Neee! Én olyan álmos vagyok még! És hideg is van - panaszkodok sírósan.
- Ne nyafogj! Lekésitek a buszt, ha nem indultok el! Este le kellett volna feküdnöd és aludni, amikor szóltam! - anyu hangja szigorú, és ellentmondást nem tűrően pakolja testemre a ruhákat.
Már a konyhában ülök, félig csukott szemmel kortyolom a kakaót, és dideregve gondolok arra, milyen lesz, ha kilépünk az ajtón, közben hallom, ahogy szüleim beszélgetnek.
- Megint esett a hó, nehéz lesz az út - mondja apu.
- Vigyázz a lányra!
- Mindjárt fél öt, indulni kell. Add rá a kabátot, siess!
Anyu hozza is a kabátom, a csizma már rajtam van.
- Ne kösd a sálat a szám elé! Alig kapok tőle levegőt - kérem anyut.
- Muszáj, különben megfázol - és nem kegyelmez, csak a szemem látszik ki az öltözékből.
- Jó legyél, tanulj rendesen, és fogadj szót! Szombaton megy apád eléd! - búcsúzik anyu és egy puszit nyom a sapkámra.
Elindulunk. A sok ruha miatt alig tudok mozogni, de mégis fázom, a sálam nedves lett a leheletemtől, próbálom elszedni a szám elől, de anyu többször áttekerte a nyakam körül, nem tudok vele mit kezdeni. Nagy a hó, majdnem ellep, nehéz lépni. Apu megy elől fogja a kezem, én mögötte, így tapossa az utat. Az erdő gyönyörű, szikrázó fehér csipkébe öltöztek a fák. Azt hiszem, valami csoda biztosan kell, hogy történjen, hiszen máskülönben nem lenne ilyen szép itt minden. Talán egy tündérke vár majd ott az erdő végén és egy kívánságomat teljesíti, de talán még hármat is, hiszen igyekszem mindig, hogy jó gyerek legyek. Csak ez a bagoly ne huhogna! Olyan ijesztő.
- Mi ez a hang? - kérdezem aput.
- Milyen hang? Nem hallok semmit, de talán egy őzike szaladt amott, ne félj tőle, nem bánt és én is itt vagyok.
Próbálok nem gondolni arra, hogy lehet, nem is őzike, hanem egy gonosz boszorkány, inkább a tündért képzelem el. Biztosan kék a szeme,  rózsaszín csupa fodor a szoknyája, szőke a haja, és simogató meleg a hangja. Majd hozzábújok és a fülébe suttogom a kívánságaimat.
Először is azt kérem, hogy szülessen egy kistestvérem! Mindegy, hogy fiú, vagy lány, én mindenképpen szeretni fogom.
Aztán azt kérem, hogy költözzünk el innen, és járhassak úgy iskolába, mint a Móni, az osztálytársam. Neki nem kell kollégiumban laknia, haza mehet minden nap. És van szobája, ahol egyedül alszik, a mi hálónkban összesen tízen vagyunk. A barátnőm, az Ildi ott alszik a mellettem lévő ágyban. Egész nap jóban vagyunk, este meg a takarodó után jól megcibálja a hajamat, és pofozkodni is kezd.  Soha nem adom vissza a taslikat, hiszen az ember nem veri a barátját, igyekszem a takaró alá bújni, hogy megvédjem magam. Nem értem ő miért ilyen velem.
Meg a tanító néni sem szeret, érzem én azt. Soha nem tetszik neki a füzetem, pedig gyönyörű díszítősorokat tudok írni, és megtanultam már a szorzótáblát is, de mindig leszid valamiért. A délutános nevelő kicsit kedvesebb, néha mesét is mond. Nagyon lassan telik el a hét, és ezek a hétfő reggelek, ezek a legborzalmasabbak. A busz a szomszéd faluból indul, nekünk át kell gyalogolni az erdőn. Szombaton meg, mikor hazajövök, akkor is ez az út vár rám. Volt olyan, hogy apu nem tudott elém jönni, és ketten, a Sanyival mentünk haza. Igaz akkor nem tél volt, hanem tavasz, és nem volt ilyen félelmetes sem, mert világos volt. A Sanyi kettővel feljebb jár, mint én, ő most harmadikos. Éppen beteg, jó neki, nem kellett ilyen korán felkelnie, azt hiszem tüdőgyulladása van.
Már látom is az erdő végét, de a tündér sehol nincs, pedig többet nem is akartam kívánni.

Ülök a vonaton, nagy fekete, otromba táskám mellettem. De sok ilyen utat megtett már velem! Nyolcig kell beérni a kolesba, én már hatkor ott leszek. Olyankor még nagy a csend, a többiek nem sietnek ennyire. Igaz éppenséggel én sem, de nincs semmi, amivel elüthetném az időt. Otthonról is el akartam húzni a csíkot, eléggé feszült volt mára a légkör. Tegnap kimostam a szennyest, kivasaltam, ma meg én sütöttem a rántott húst, és még fel is porszívóztam a szobákban. Mégis azt kaptam a fejemhez, hogy milyen lusta vagyok, mert a mosogatást el akartam kicsit halasztani. A tv-ben akkor ment pont az a műsor, amiben tök jó klipeket mutatnak, ráadásul a kedvenc együttesem szerepelt ma. Fél órát igazán várhattak volna azok a tányérok! De nem!
- Kati! Miért kell mindig ellenkezned? Mosogass el, aztán azt csinálsz, amit akarsz!
- De anyu, most megy pont a kedvenc műsorom, ha vége, megcsinálom.
- Azt mondta anyád, hogy mosogass el! Nem vitatkozom! - jött be apu és lekapcsolta a tv-t.
Persze, hogy nem tetszett, puffogtam is rendesen, pechemre meghallották. A helyzet csak fokozódott, amikor aláírattam az ellenőrzőm.
- Mi ez a kettes?
- Magyarból feleltem.
- Nem szégyelled magad? Hogy fogsz így leérettségizni?
- De anyu, ez érettségiig még két év van.
- Mi az a két év? Ne szemtelenkedj! Nem elég, hogy lusta vagy, rosszul tanulsz, még pofátlan is vagy!
- De nézd meg jobban! Nem csak kettest kaptam, fizikából négyes lett a dolgozatom, kémiából meg ötösre feleltem - próbálkoztam tovább, hogy enyhítsem a helyzetem.
Hát nem jött be. Enyhén szólva eléggé barátságtalan hangon búcsúztak el tőlem, mikor elindultam a vonatra. Csak tudnám mi jó nekik? Mit kellene tennem, hogy megfeleljek?

Sűrű volt ez a nap, már a reggel is rosszul indult. Tomikát alig bírtam kirángatni az ágyból, majd az óvodáig végigbőgte az utat, ráadásul otthon felejtettem a WC papírt és a papír zsebkendőt. Az óvonéni meg csak csóválta a fejét mosolyogva, közben meg tutira arra gondolt, hogy milyen szétszórt, figyelmetlen anyuka vagyok, hiszen már két hete kérték, vigyük be ezeket a dolgokat, mert az óvodának kevés a pénze. Próbáltam nem figyelni rá, így is nehéz volt a fiamra rácibálni a váltócipőt. Szerencsére pont akkor lépett be az ajtón az a szőke copfos kislány, azt hiszem Kirának hívják. A fiam maszatos képe átlényegült, és villámgyorsan elapadtak a könnyei, a következő pillanatban már a kislány kezét fogva a csoportszoba felé tartott, mikor eszébe jutott valami és visszaszaladt hozzám. Átölelte a nyakam és adott két hatalmas puszit, majd a fülembe suttogta:
- Anya, légyszí vegyél csokit, hogy holnap tudjak hozni a Kirának! Köszi, és szeretlek!
Ez a kis fickó pontosan tudja, hogy lehet levenni a lábamról. Innen már jókedvűnek ígérkezett a napom, egészen addig, míg beértem a munkahelyemre, és megláttam az íróasztalon halmozódó papírhegyet, és hozzá a főnökasszony vigyorát, miközben rám nézve ezt rebegte:
- Ugye meg tudod csinálni? Holnapra kellene a prezentáció, a délutáni értekezleten megnéznénk. Bízok benned, tudom, képes vagy rá!
Hogyne lennék képes? Akkor már tudtam, hogy a mai is diétás nap lesz, előrelátóan mindig van a táskámban egy-egy csoki, vagy cukorka, gyors vércukor emelőnek. Naná, hogy délutánra megcsináltam! Őszintén bevallom, hogy ugyan elfáradtam, égett a szemem, korgott a gyomrom, de mégis büszkének éreztem magam, mikor bemutattam az anyagot és kiderült, hogy feletteseimnek is tetszik a munkám.
Elrontotta az érzést, hogy mikor hazaindulás előtt még betértem az illemhelyre, fültanúja lettem egy beszélgetésnek. Épp a WC-n csücsültem, mikor az Ica és a Zsuzsi nem tudva, hogy ott vagyok, smink igazgatás közben csevegtek rólam.
- Ez a Kata! Olyan talpnyaló!
- Ja, mint egy pincsi kutya. Nagyra van magával!
- Megjátsza, hogy ő a legjobb munkaerő, hogy pótolhatatlan.
Huhh! Látni kellett volna az arcukat, mikor melléjük léptem kezet mosni. Rájuk mosolyogtam, s csak ennyit mondtam:
- Sziasztok lányok! További kellemes cseverészést!
Azért nem esett valami jól, de nem baj, hogy meghallottam, legalább tudom hányadán állunk.
Tomiért ma az apja ment, útközben meglátogatták a nagyit is, rám a bevásárlás feladata hárult. Azt hittem gyorsan végzek, tulajdonképpen nem volt meglepő, hogy nem így történt. Igaz, én tehetek róla, minek akartam húst is venni! Ott álltam huszadikként a sorban, már- már feladtam, de olyan szép volt az a szűzpecsenye, és én úgy ettem volna már valami finomat, tehát türelmesen várakoztam. Előttem egy feltűnően festett, középkorú nő állt már csak, azt hittem pár perc és vihetem a szüzet. Ez történt:
- Kérek öt kiló csontos karajt.
A pult mögött a fiú lemérte, majd csomagolta, mikor megszólalt ismét a hölgy:
- Lenne szíves felvágni úgy, hogy húsz szelet legyen belőle!
- Rendben, de lehet, hogy az öt kilóból nem jön ki, mert a csontok mentén tudom csak szeletelni.
- Nem baj.
Ügyes volt a hentes fiú, meglettek a szeletek, már pakolta is a zacskóba, az az csak pakolta volna. A nő ismét megszólalt:
- Legyen szíves, vágja le a csontokat a húsról!
Ekkor éreztem úgy, hogy meg kell szólalnom:
- Legyen szíves ki is klopfolni, majd panírba forgatni, és vasárnap 12-re kisütve a hölgy lakására szállítani.
Na, a hölgy nem zárt a szívébe, viszont a hentestől a szűzpecsenyém mellé egy gyönyörű mosolyt is kaptam.
Így is előbb értem haza, mint a fiúk. Gyorsan belebújtam a macinacimba, és felhúztam a kedvenc itthoni pólómat, felkötöttem a hajam, és belekezdtem. Először elmosogattam a tegnap esti és a ma reggeli itt maradt csetreszt, majd nekiálltam a főzésnek. Már finom illatok szálltak, mikor hazaért a férfinépség. Gyermekem a nyakamba ugrott, és megígértette velem, hogy főzés után legózunk egyet. Kedvesem megcsókolt, és mosolya mögül azt mondta:
- Azt hittem ezt a pólót már kiselejteztük  - ráadásnak még hozzátette: - az ezelőtti fodrászod jobban értette a dolgát!
Szerencsére a macinacit eltakarta a kötényem, amit a mosogatás miatt kötöttem magam elé. A gombás szűzpecsenye finom lett, a legoautó gyorsan szelte a kanyarokat. A férjem megsajnálhatott, mert eltűntette a főzés és a vacsora  nyomait a konyhából.
Miután a fiúnk a három mese után végre elaludt, kettesben maradtunk a párommal. Szerelmeskedésünk csodás volt, igaz kicsit sietni kellett, mert hallottuk, hogy Tomi felébredt, és pár pillanat múlva már befészkelte magát közénk, persze hozta a Csipi macit, és Tóbiás kacsát is. Amikor megvettük, azt hittem hatalmas lesz ez az ágy, de mostanában mintha összement volna. Jó lenne végre aludni egy keveset, fáradt vagyok, s a holnapi nap sem lesz egyszerű. Talán ha összekuporodok, vagy átcuccolom magam a vendégszobába...

Nyolcvan gyertya lángja táncol a félhomályban. Sürgetnek, hogy kívánjak valamit és fújjam el, biztosan szeretnének már enni a tortából.
Engedelmeskedem.
- Mit kívántál dédi?
- Gyönyörűséget kicsim.
A legkisebb Kata csak néz rám, csillogó, huncut a tekintete.
- Mama, kóstolja meg, nagyon finom ez a csokitorta!
A hátam közepére sem kívánom, s tudom, hogy úgyis kijön belőlem nemsokára, de azért elfogadok egy vékony szeletet, s közben azt kérem a mindenhatótól, hogy bírjam ki az ünnepség végéig.
Olyan szép! Jó itt lenni! Mind eljöttek, itt a fiam a feleségével, az ő két gyermeke, akik az unokáim, és a dédunoka a kicsi Kata. Nem szeretném elrontani az örömüket. Annyit készültek, ez a vacsra is sok munka volt, mindent szépen elrendeztek Az ajándékok is kedvesek. Kaptam egy mamuszt, egy vastag kardigánt, és egy fotóalbumot. Régi képekkel kezdődik, nem is tudom honnét szedte elő Tomi, még kislány voltam. Kifakult már, de látszik a foghíjas mosolyom, abc-s könyvet olvasok, emlékszem, elsőben készült. Lesz mit nézegetni, azt mondják azokat is beleteszik, amiket ma fotóztak. Jaj, de fáj a gyomrom! Mégsem kellett volna az a torta.
Sok minden nem kellett volna, másképp kellett volna, de nem bánok semmit. Csak ne görcsölnék, csak bírjam még egy kicsit.
- Anya, lassan elmegyünk. Biztosan fáradtak vagytok már. A lányok mindent elmosogattak, elpakoltak. Magatokra hagyunk benneteket, ünnepeljetek kicsit apával is.
Jó fiam van nekem, mindig tudja mire van szükségem. Alighogy becsukják maguk mögött az ajtót, én is megszabadulok a bántó dolgoktól, megkönnyebbülten hagyom el a fürdőszobát.
- Megint hánytál. Mikor mész vissza az orvoshoz? - kedvesem mindig aggódik.
- Kedden.
- Elkísérlek.
- Jó. De újat úgysem mondanak.
- Nem mondtad el nekik.
- Minek? Mikor? Nem gondolod komolyan, hogy a születésnapomon eléjük állok azzal a hírrel, hogy rákos vagyok!?
- Igaz. De már egy jó ideje tudod.
- Rendben. Majd szerdán elmondom. Most lepihenek, fáradt vagyok.
Végigdőlök a heverőn, s becsukom a szemem. Nem is vagyok igazán fáradt, álmos sem, de jobb így. Nem tudok, és nem is akarok beszélgetni a betegségemről. Nyolcvan évet így is kaptam, van akinek fele sem jut.
Érzem kedvesem kezét, ahogy rám teríti a takarót, majd végigsimítja a hajam. Azt hiszi elaludtam. Eszembe jut a tündér valamikor régről, szőkén, kék szeműen, csupa fodor rózsaszín szoknyájában vár rám a csipkeruhás erdő szélén. Talán most kívánhatok.