Tükörbe néztem reggel,
ahogy elszállt az álom,
Röhögtem oly nagyon
a benne lévő látványon.

Csodálkoztam rendesen,
göndör kacagással,
ki lehet az a vén banya,
e baljós vigyorgással.

Életem és halálom,
mögöttem várnak
mindkettő vigyorog
mint leány a bálnak.

Az egyik csak mutatja
hűű de nem kellesz még,
A másik meg vihog,
de rég születtél, nagy ég!

A felismerés ekkor jött elő,
mint derült égből a tetőfedő.
Na kerekedjen a szemetek,
a vénség csak én lehetek.

Higgyetek nekem, én csak
harmincnak érzem magam,
bár extrázó szívemben,
néha nagy galiba van.

Én meg egy liba vagyok, ha
e naptól, hideg rázás kapok,
a tükörben csak a fejem látom,
a szülinapi megrázkodtatásom



/Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el." /Rostand/."   )