Hó esik,
meghint.
Gyermekkorom emlékei villannak fel.
A töltés a Tisza mellett,
egy szánkó,
utcányi gyereksereggel.
Kacaj,
vidámság.

Most azon töprengem, mindez miért múlik el?
Miért váltja fel a tisztaságot a mocsok?
Miért tűnnek el a friss hóban hagyott nyomok?
Miért festjük szürkére az eget,
miközben abban bízunk, hogy újra kék lesz,
mert legbelül érezzük, megint kék lehet.

Ezernyi kérdés,
te is, én is tudjuk a választ,

Ellene mégsem teszünk.
Pedig megvan hozzá fegyverünk.
Csak épp a háborúból elég már.

-----o----

Harcom veszett,
feledés leple fedi orcám.
Csukott szememből fájdalom tör az ég felé.
Lelkem távozik,
mint olvadó hó az utcán.

----o----

Még egy hamis ígéret.

Elérhetetlen.
Mi meg mint jó marhák,
húzzuk az igát,
mint eddig is.
Szüntelen.

Félelemmel a csontokban.
Mert csak e kettő maradt már.
Az iga mely véresre töri vállam,
s a félelem, hogy holnapra tán,
elveszik fájdalmam.

2010. február 13., Mohol