Istenben megboldogult drága feleségem emlékére

Csak néztem a fényt szemedben, a kéket.
Vajh, melyik csillagról szállt ide rég?
Beléjük tüntem, mint régi remények,
s illatok mámora lengett felém.

Csak hallgattam nyáron a búgó gerlét,
messziről hozta susogva a szél,
és hallottam hangod, mint sziréni ének,
mint virágot harmat szerettelek én.

Furcsák a kék szemek, tükrök vagy lékek,
mint jövőre, s múltra tekintenek ránk.
A hatalmas dolgok mind tengerkékek.

Ha beléjük nézel már zuhansz is át,
elmerül, oldódik bennük a lélek,
s dúdol örök égi harmóniát...



Messze repültél, a régi ösvények,
örökre nélkülünk járnak tovább...
Van, mi nem múlik, s e szerelmes ének
- hallgasd meg néha -, csak dalol Hozzád.

Te mondtad: vége? vagy döntött a balsors,
libegő léteden rombolva át?
Emléked itt van, és örökre mardos
a vágy, újra látni szemed sugarát...

Hallom a hangod és látom az arcod,
a létezés több, mint testi életed,
e sártekén véget ért íme a harcod,

már angyalok dalolnak lágyan Neked..
El nem felejtünk, helyed a szívünkben
marad, szép kékszemű Isten Veled!