sokadjára önt rám lélekfényt a hajnal,
sokadik augusztus kínál meg arannyal,
sokadik bánatom üvöltöm a mélybe,
sokadik kígyómnak cseppen kútba mérge.

kevés gazdagságom látványa nem aggaszt,
boldogságom apró hajójában - ballaszt.
tengerekre vágyom, feszül mell-vitorlám,
hátamon bal múltam, jobb kezemben kormány.

elhagyom az árnyam, futok sebbel-lobbal,
nincsen maradásom, hol az érzés koplal.
várom kikötőmben a szökőár dagályt,
utolsó fohászom dübörgésbe kiált:

bárcsak jönnél velem, s lenne utunk álom,
képzeletünk ringna türkiz óceánon,
mikor ébredeznénk szigetünk fövenyén,
boldogan nyújtóznánk; szerelem s te meg én.

építenénk kunyhót, körben nyílna virág,
miénk lehetne, egy újraformált világ.
dallam lenne hangod, andalognék veled,
patak csobogása kísérné éneked.

merengésem tükrén kő kavar hullámot -
nincs kikötőm, bárkám, egymagamban állok.
eltelt ismét egy év, - lassan már egyre megy -
börtönöm falára felvésem: ötvenegy.