Még nyílnak a völgyben a kerti virágok

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.  

            Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…

Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! 

Ki most fejedet kebelem re tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

            Oh mond: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

            Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

            Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból,

            Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könnyűimet érted,

Ki könnyedén elfeledéd hívedet,

            S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is örökre szeret!