A nyári éj, melegből szőtt palástját

vállamra terítette, s halkan zokogó

felhők könnycseppjeinek ezrei, mint

megolvadt kövecskék rohantak elő.

S arcomra hullva, mintha könnyem

lenne, hűsítő patakként csorogtak,

esők hárfa húrján hangodat idézve,

lelkembe nyugalmat varázsoltak.

Megérezték a csendes bújó bánatot,

vigaszként nékem járták a tangót,

míg én, csak a kör közepére állva,

csodálkozhattam a cseppnyi táncra.

Mikor mosoly született arcomon,

ettől boldoggá lettek, és csobogón

énekelni kezdtek. Vígan körbe vettek,

rajtam táncolták a boldog szerelmet.

Lassan elfáradtak, felhőnek álltak,

meleg esti széllel új utakra szálltak.

Bennem dübörgött a tánc, a ritmus

oly egyszerűen, mint a logaritmus.