A teherautó kínlódva felbőgött, gomolygó porfelhőt hagyva maga után komótosan kipöfögött a falucska főteréről. Hatalmas néma tömeg várta ezt a járművet. Két kisfiú mindenkit kicselezve, szinte az emberek lába között átsurranva próbált meg mind közelebb jutni az utasokhoz. Édesanyjuk halálravált arccal, fedetlen fővel igyekezett őket követni.

Éppen kenyérdagasztáshoz készült mikor a nénje értesítette, most érkezett a kiszabadult hadifoglyokat szállító teherkocsi. Azonmód, lisztes kötényében és ormótlan házipapucsában szaladni kezdett a fő térre. A három és hat éves fiainak sem kellett több, ők is abbahagyták a bilickézést és futásnak eredtek.

Imre, a nagyobbik gyermek még halványan emlékezett az ő óriási, pirospozsgás arcú édesapjára. Négy éve is megvan már, hogy nem látta őt.Elevenen éltek benne a régi vasárnapi ebédek, mikor még az apja is velük volt. Felhőtlen, napsütéses vidám napok voltak. Kinn a hűvös gáder alatt ültek asztalhoz. Ilyenkor Tatáék is velük költötték el az ebédet. Mindenki vidám volt, sokat beszélgettek. Ides kipirult arccal sürgött- forgott körülöttük. Egyik pillanatban a konyha sparheltjén forgatta az utolsóként sülő húsokat, a másik pillanatban már az aranyló húslevest merítette a családfő tányérjába. Az ilyenkor meglesett pillantások beivódtak a kisgyermek agyába. Az apjuk mindig gyengéd szeretettel nézett párjára. Tekintetével szinte megsimogatta főzéstől kipirult arcát, kontyából rakocátlanul kibukó szőke fürtjeit. Ides zavartan mosolyogva kapaszkodott párja tekintetébe és ilyenkor általában ölébe kapta a kis Imikét. Édesapja átölelte őket izmos, erős karjával és csókot lehelt mindkettejük arcára. Imre nagyon szerette az ebéd utáni sétákat apjával kettesben. Ilyenkor kimentek a szőlőhegyre és jó gazdaként végig pásztázták a szőlősorokat. A kisfiú erre úgy emlékezett, mintha a ültetvénynek sehol nem lenne vége. Az ő óriás és erős édesapja nélkül bizony el is tévedt volna a szőlőrengetegben.  A másik kép amely megmaradt apjáról az emlékezetében, már korántsem ennyire felhőtlenül boldog. Az utolsó nap, mielőtt bevonult katonának minden szempontból nagyon szomorúra sikeredett. Nyanya folyton fel-alá járkált a konyhában és csúnyán átkozódott. Ides nem győzte csitítgatni, hogy a gyerek előtt ne beszéljen ilyeneket. Ám az ő arcán sem volt nyoma a megszokott derűnek. Vörös, karikás szemei az átsírt éjszakáról nyújtottak tanúbizonyságot. Tata a kemence padkán üldögélve némán, ráncos-érdes kezeivel cigarettát sodort magának. Lehajtott fejjel, a szeme sarkából figyelte a fiát, amint az magára öltötte a katonai egyenruhát. Apja nem engedte magát kikísérni az állomásra, nem szerette a búcsúzkodást. Kiváltképp ha a fél falu előtt kell megtennie.Tata erős-emberes kézszorítással köszönt el tőle, szemei vészesen csillogni kezdtek. Nem várta meg, hogy utat törjenek érzelmei. Elballagott a gazdasági udvarba megetetni az egy szem malackájukat. Egész sötétedésig nem mutatkozott előttük… Ides arcát visszatartóztathatatlanul elárasztották a bánat könnyei, férjével hosszan ölelték egymást. Imrében vad féltés dolgozott, egyrészt anyja iránt. Úgy érezte neki nem jut a szeretetéből, ha apjának ad belőle ilyen sokat. Másrészt benne volt a levegőben, hogy apja olyan hosszú útra készül ahonnan esetleg nem vezet visszaút.Közéjük furakodott hát és percekig kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba. Miután a nyikorgó fakapu becsapódott a férfi után, Nyanya órákig jajveszékelt megállás nélkül. Magából kikelve szaggatta ruháját míg össze nem esett az udvaron a kimerültségtől. Fél év alatt árnyéka lett önmagának. Először csak felkelni nem akart egy reggelen, később az ételt utasította el. A temetésén rettenetes jeges eső esett, a kisfiú valósággal nyüszített a félelemtől. Az öregasszonyok meghatódva jegyezték meg, hogy ez a gyermek mennyire ragaszkodott a nagyanyjához.

A kisöccse nem is ismerte apjukat. Gyurka születésekor már nem volt otthon. A bombázások, a nélkülözés közepette anyjuknak a két gyermek felnevelése, óvása adott erőt. Anyatigrisként védte őket mindentől, a szájától vonta el az utolsó falatot, csak nekik jusson. A legnagyobb tragédia két évvel ezelőtt érte őket. Megkapták azt az értesítést, melytől minden család rettegett a faluban. Nem tudta felfogni ép ésszel imádott férje elvesztését. Eszelősen csak azt hajtogatta, hogy lehetetlen, ő ezt biztosan megérezte volna. Tata nem szólt egyet sem. Sarkon fordult és kiballagott a konyhából. Két napig keresték. A szalmatároló pajta padlásán akasztotta fel magát a gerendára. A temetése után éppen három héttel jött az értesítés, miszerint tévedés volt a halálhír. Férje sebesülten, öntudatlanul  feküdt egy katonai kórházban.

Az emberek, mintegy parancsszóra utat hagytak az asszony előtt. A porfellegből kirajzolódni látszott egy hosszú, kopottas katonaköpönyeget viselő vékony alak. Borostás, beesett arcát mély ráncok barázdálták. Hosszú pillanatokig csak a tekintetük fonódott egybe, majd szinte összeolvadva, görcsösen ölelték egymást karjaik. Imre az öccsét kézenfogva húzta maga után, hogy együtt üdvözöljék apjukat. A nagyobbik legényke megtántorodott a férfi láttán. Hiába erőlködött, nem tudta az emlékeiben élő életerős vidám enbert összeegyeztetni az előtte álló vékony,sebhelyes arcú, beteges kinézetű alakkal. Gyurka megrángatta a nadrágja szárát.

• -Ez a bácsi az apánk?
• -Nem…Ez valaki egészen más…
• -Akkor ki ez? És miért öleli Idest?
• -Nem ismerem…Idegen.