Valamikor, nagyon régen,
még szépapám idejében,
éldegélt egy bozontos,
barna fülű, kicsit morcos,
nagy tappancsú medvebocs.
Iskolába járt őkelme,
Bundás Berci volt a neve.
Egy ideje csak üldögélt dörmögve,
semmihez nem volt kedve.
Aztán egyik reggel mikor éppen
mosakodott volna szépen,
észrevette, hogy a foga
izeg-mozog, nincs nyugalma.
A nyelvével piszkálgatta,
ide-oda tologatta.
A szájában körbe-körbe
kergetőzött foga, s nyelve,
mikor egyszer egész gyorsan
ki is pottyant azon nyomban,
hogy egy szót is szólhatna,
már a markában volt a foga.
Először csak ámult-bámult,
ábrázata igen megnyúlt
amint a tükörbe nézett.
S látta is, hogy itt a végzet!
Lassan kihull az összes foga
mielőtt még pillantana,
s olyan öreg lesz, mint apó
kinek tejbegrízt főz anyó,
nem ropogtathat már mogyorót
esetleg ihatja a kakaót.
Ősz lesz rajta majd a bunda...
Ez rettenetes! Ki se mondja
amire gondolt éppen,
inkább bömbölni kezdett szépen.
Először csak szipogva,
de mivel ezt senki sem hallotta,
hát rákezdett iszonyúan,
ahogy csak torka bírta, jó hangosan.
- Jaj, jaj, mi lesz moszt már velem?
Iszkolába hogyan megyek?
Kicúfolnak, mint a Róka Rudit,
vagy a szemüvegesz Gyík Pannit.
Fogatlanul pösze vagyok!
S egyre-egyre könnye csorog.
Mama lépett ekkor mellé,
könnypatakját le is törli.
- Ejnye, Berci! Mi lelt téged?
Mért hallom ezt a badar beszédet?
- Hát nem látod? Fogatlanul vicorgok.
- Csak ennyi? Édes kincsem!
Hogy bajod esett, már azt hittem.
A tejfogad pottyant ki,
nem nevet ezért ki senki.
Csontfog nő majd helyébe
a tejfogért meg cserébe,
a fogtündérke meglátogat
s párnád alá teszi az ajándékodat.
Érted már, te kis pisze?
Nincs itt nagy baj, no gyere ide!
Átölelte a kis bocsot,
ki percek múlva már mosolygott,
aztán bukfencet is vetett,
s elfeledte a rossz kedvet.
Így történt, hogy Bundás Berci
megtanult jót nevetni,
nem is volt már többet morcos,
csak barna fülű, bozontos,
kicsit pisze medvebocs.