Kedves Andi!

Talán azért is éreztem úgy az egész úton, hogy van még valaki velünk, és gondoltam ha leírom, talán jelentkezik is. Az esti érzéseket ott a hóesésben szerettem volna megosztani veletek.

Ugyanis, néha úgy vagyok a versírással mint a hogy Jacon van Rijs egyik idézetében leírta:

Amikor úgy érzem, hogy semmi sem sikerül, a kőtörők munkájára gondolok, akik százszor is ráütnek a nagy kődarabra, s azon még csak egy repedés sem látszik. A százegyedik kalapácsütésnél azonban a kő kettéválik, és én tudom, hogy nem az utolsó csapástól, hanem attól a száztól, amit előtte mértek rá.

Köszönöm, hogy olvastál, és

üdv Tóni

Kedves Judit!

Ezt mind az élet írta, én csak a sors segédmunkása vagyok, aki ezt leírja. Lehet azonban, hogy azért látom és veszem észre más formában, ezeket a mindennapi eseményeket, hogy legyen aki figyelmeztesse az embereket az élet kicsinységeire és arra, ami soknak egy banális egyformaság. Sokszor ez egy igen hálátlan feladat, mert az már az ember természetében van, hogy a figyelmeztetést azt eleve nem szereti.

De már Joseph Joubert több mint kétszáz évvel ezelőtt leírta:

Az ész figyelmeztet arra, hogy mit kell elkerülnünk, de a szív mondja meg azt, hogy mit kell cselekednünk.

Köszönöm, hogy olvastál, és

üdv Tóni

Kedves Gaby!

Az élet a számunkra annyi szépet mutat, csak bennünk is meg kell lenni az akaratnak azt meglátni. A rosszat képessek vagyunk rögtön meglátni, de sokan gyorsan elfordulnak, mert azzal akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket,(mert nem tesznek semmit ellene), azzal a kifogással, hogy észre sem vették. De, hogy a szépet meglátjuk, az sokszor nem is a szemünktől függ, hanem a lelki beálitásunktol a mindennapi kicsinységek iránt.

Bob Hope, a nagy amerikai komikus egyszer azt mondta:

Mikor felidézzük a régi karácsonyokat, rájövünk, hogy kis apróságok – nem a nagy csodák – adják a legbensőségesebb boldogságot.

...többet kellenne ma is erre gondolni...

ódv Tóni